Ha már homlokodon hetven nyár heve;
ritkulnak a szívbéli rőzselángok.
Egyre fátyolosabb az ember szeme,
széppé válnak a mezei katángok.
Ha már a nap fénye nem fon hajadba
kacagó mát, holnapi boldogságot,
akkor lelkedet koldus rongy takarja,
s nem zeng húrodon ősi dal, mely áldott.
Vigyázz, szépséged nem csak tested kincse,
hiú a világ, felszínesen ragyog.
Néma gyilkos a szerelemnek nincse’,
s te belehalsz, ha nincsenek másnapok.
Légy őrzője a tiszta szívű lángnak,
s csodálója az útszéli katángnak!
