Látod, megint a szirten állok,
elhagyott, megcsalt asszonyt játszok.
Imáim már az égig érnek:
gyöngy-könnyet szórva szét a szélnek.
Látod, a nap sarkig sebezve,
rőt vére hull üres kezemre,
s hiányodat a szellő szárnya
ráteríti a néma tájra.
Látod, megint a szirten állok,
ölembe rejtek száz virágot.
Zokogva sír a margaréta;
tépett szerelmünk ajándéka.