Ma is magam,
…és senki más…
magányom vigyorgó uzsorás.
Száraz virággá facsar,
rozsdáll’ a szirmom –
avar takar.
Ma is magam,
…és senki más…
kertek alatt vermet ás
a lélekbénító félelem.
Hiába lüktet vérerem,
körém hízik a mély verem.
S fejem verem a nyirkos falba:
miért vagyok ilyen balga?
Miért kell nekem a kristálytiszta,
hamist a szívem, miért nem issza?
Miért nem csodálok délibábot?
Miért keresek igaz világot?
Miért félek az új tavasztól,
virágkehelyben ringó szavaktól?
S ha vágyam mégis szárba szökken,
miért vágom le, zsengén, zölden?
Ma is magam,
…és senki más…
csak mélyen bent egy kis parázs.
S a hajlott hátú éveken
kiszáradt mederré vált
az életem.