Bíborpírral didereg a hajnal,
tél öleli karcsú derekát,
feldíszíti ezüst angyalhajjal,
szél dalával szól a szerenád.
Hideg ajkú tél csókol a tájra,
fázós fény dereng az ablakon,
dérkristályos faág – ezüsthárfa –
könnye csillan friss hópaplanon.
Az ég kékje szürke, mint az ólom,
lomha felhők álmot rejtenek,
őrzött kincsük – nehogy kitudódjon
rideg szívük – mindent eltemet.
Bíborpírral didereg a hajnal,
tél ölében megpihen a táj,
kitárt szárnnyal portyázik a karvaly,
tavaszt remél pozsgás varjúháj.
