Meggyökereztem tétova fának,
a temetőföldi sudár nyárnak…
kiben lángoltam visszfény-talánynak:
másoknak öröm, nekem bánat.
Dideregtess meg szívmélyi szívtél,
utáltasd meg velem álmaimat.
Hóka holdak legelnek a réten;
homlokom hordom, s
agancsnak — magam.
Ha tenyerére venne a hajnal,
gyerekkor lennék e létpatakban;
– vágtára fogva a gondolat-Nap,
hogy a belbecsből külcsínyt mutassak.
Úgy halnék már én, tétova árnyék,
veszettfejszenyél emberévek,
tékozolva e ragadvány-tavaszba;
– mily érdem e világ? – féltérdre esem,
s zokogok félébren, rügyező vő,
önmaga mélyére letaszítva.
