Altdorfer Csabának
Ne félj, ha –
sebeidet démonhegedű szaggatja.
Egy angyal strázsál a hegyen,
s ahogy elrugaszkodik majd,
csillagrajokként szórja szerte
a zsebébe gyűjtött lelkeket.
A sólyom fokonként hódítja magához
kék-arany szellemi szirtjeink,
s ahogy fölé emelkedik városodnak,
a füstfalakat összeemészti.
Állok magam is a sziklán.
Zuhantomba gyökerek nyúlnak értem,
– s a hétköznapok hajszálrésein
átszivárog utódainkba őseink
földezüst vére…
(Hallod már az angyali dallamot,
melyben lábaikat megmosod?)
