A Hold kapuja felett
átzörög a Göncölszekér,
mord lovasok, mokány paripák
átvágtatnak az éjen túli mezőre,
szívükbe temetetten hölgyük arca,
megroppant hegyek, szétnyílt sebek…
Háború tombolása, csattognak
a paták, villámlanak a kardok,
meglőtt csillagok lengenek ki
pályájukon s vért fröccsentenek
a hamutelt rétek keserv-virágjai
fölé.
Az emberben alászáll az Isten.
mint az átlőtt csontú eb, mint ki sem talált, összevissza istenek: dobálja magát a tenger. dühénél csak kínja nagyobb: az örök idővel volt ő viselős,
kilakoltatnák az elnyújtott csendek, csókod nélkül telt éjek, de velem hál, nálam ébred, fészket rakott bennem rég az Érzet. otthonát rejtelmes léte aranyfonállal körbeszőtte, hagyott
Nekiindulunk, körbejárjuk a mohás temetőt, talpunk alatt csigák roppannak, felriadnak halottaink, alufóliával takart fésűk zenélnek szomorkásan a megbomlott nyárban. Rendőrkutyák terelik helyes irányba az elkóborolt
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
