Még Metatron mesélte el nekem egykor ezt a nagyon régi történetet, a világmindenség keletkezésekor, amit az emberek ezen a létsíkon a saját számításaik szerint – Kr. u. 2025-ben – tévesen 13,8 milliárd évesnek gondolnak… A valóságot pedig ki ismerné Metatronnál jobban, hiszen ő a legősibb angyal, aki az Igazság Könyvébe írhat. Az idő relatív: múlt, jelen és jövő egyszerre létezik. Ami megtapintható, az illúzió csupán.
VÉR. SZÍV. KARD. VÖRÖS RÓZSA ÉS KERESZT.
»» harmadik csapás ««
(egymásba égett lélekpontjaink)
Valentin számára az elmúlt hetekben Klaudia jelenléte lassan, szinte észrevétlenül vált nélkülözhetetlenné a mindennapokban. Nem volt köztük semmi előre megtervezett, semmi előre megkomponáltan teátrális – nem a nagy szavak érzelmeinek a pillanatai voltak ezek az együttlétek –, hanem a beléjük kódolt találkozási vágyé, ami az idők kezdete óta arra hajtotta őket, hogy a mindenség keletkezésétől egymásra találjon a lélkük másik elveszett fele. A megszokott utcák, az iskolába vezető út, a délutáni séták a folyóparton mind új jelentést kaptak, mintha ugyanaz a város most először engedné megmutatni önmagát.
Klaudia szeretett hallgatni. Nem… nem a hallgatás üres fajtáját gyakorolta, hanem azt, amiben benne él az őszinte érdeklődés a másik iránti figyelem. Valentin sokszor észrevette, hogy beszéd közben a lány nem a szavakat keresi, hanem az arcát nézi, mintha a mondatok mögötti rezdüléseket próbálná megfejteni. Néha csak egymás mellett ültek a városi arborétum padjai valamelyikén, válluk összeért, szinte egymásba olvasztotta őket az ölelés tapintása a bőrükön és az ajkakon. Ilyenkor egyikük sem érezte szükségét annak, hogy megszólaljon, a tapintásuk pedig természetes volt, szinte magától értetődő, mint a lélegzetvétel.
Egy délután a régi víztorony felé sétáltak, ahol a betonfalakat graffitik és kifakult jelszavak borították. Valaki valamikor felírta: „Ha szabadnak születni bűn, akkor én bizony bűnre születtem!” Klaudia megállt előtte, ujjával végigsimított a betűkön.
– Tudod – mondta halkan –, néha azt érzem, mintha mindenki félne attól, hogy önmaga legyen.
Valentin nem válaszolt azonnal, meghökkent, mert a mondat tűpontos volt ahhoz, hogy könnyedén elsuhanjon mellette. Ugyanezt érezte mélyen, legbelül.
– Talán mert megtanították nekik, hogy félni kell önmaguktól, ezért inkább valaki más bőrébe bújnak. – mondta végül.
Ez volt kettejük közös világa: félmondatok, el sem mondott gondolatok, mégis teljes megértés volt beléjük égve.
(nincsen rózsa tövis nélkül)
Norbi egészen más univerzumban mozgott, mindig is úgy tűnt, mintha állandó haragban állna mindennel és csak a düh dolgozna benne – no, nem konkrét személy ellen, hanem a világ egészével szemben. A szabályok, az arc nélkül megfogalmazott parancsok, a láthatatlan és áttörhetetlennek tűnő falak felingerelték, amik a kor rendszerét jelentették akkoriban. Valentin tudta ezt róla, és azt is, hogy Norbi hajlamos volt a határokat nemcsak feszegetni, hanem átlépni és olykor fittyet hányva felrúgni az írt és íratlan szabályokat, nem törődve a következményekkel.
– Koncert lesz pénteken – mondta Norbi egy délután, miközben a suli mögött cigarettáztak. – Nem hivatalos, de tuti zenekarok is jönnek a meghirdetettekkel együtt.
Valentin ösztönösen érezte a mondat súlyát. A „tuti zenekar” akkoriban nem csupán jó zenét jelentett, hanem hanem olyan kockázatot jelentett, aminek a kimenetele bármi lehetett.
– Kik játszanak? – kérdezte.
– Nem mindegy? A lényeg, hogy a tuti csapatok is ott lesznek. És remélem mi is.
Valentin habozott. Klaudia jutott eszébe, a csendes délutánok, a békés séták. De azért benne mocorgott egy másik hang is – a kíváncsiságé, a tiltott felé húzó erőé, amit a kor maga termelt ki.
– Meglátom – mondta végül.
A koncert egy lepukkant művelődési házban volt, a város peremén. A falak dohos szagot árasztottak, a világítás gyér volt, a hangosítás recsegett, egyetlen szóba gyúrva: szar, de a tömeg vibrált. Hosszú hajak, farmerdzsekik, bőrkabátok, kitűzők, szegecselt ruhák, karpántok és övek mindenkin, – minden, ami önmagában is gyanakvást keltett a kor emberében.
Valentin Klaudiával érkezett. A lány szorosan fogta a kezét, de nem félelemből – inkább abból az ösztönből, ami előre megérzi, ha valami kibillenni készül a normalitásból, és védelemre vágy.
A zene hangos volt, nyers és ösztönös, mint ami nem kizárólagosan szórakoztatni akar, hanem egyfajta életérzést kíván átadni. Norbi eltűnt a tömegben, és mire Valentin újra meglátta, már a egy sörösüveg volt a kezében, az arca kipirult és a mozgása darabosabbá vált. Látszott rajta, hogy tajtékosra itta magát és valószínűleg, már nem lehet szomjas
– Norbi, ne csináld – szólt rá Valentin, amikor látta, hogy az üres üveget hanyag mozdulattal maga mögé hajítja.
A palack a placcon csattant szerencsére és nem mások fején, viszont a többieknek, mintha ez lett volna a jel, kezdetét vette egy újabb őrület.
– Kezdődik – motyogta Valentin.
Valentin és Klaudia megdöbbenve nézett maga elé, majd a lány egyszer csak megszólalt.
– Norbi… Norbi mindig ilyen? – kérdezte.
Valentin nem akart hazudni, sem eltitkolni az igazságot a lány elől.
– Igen. Csak nem mindig ekkora barom.
Klaudia közelebb lépett, átölelte szenvedélyesen, hevesen – úgy, ahogy az ember akkor ölel, amikor vissza akarja horgonyozni magát a valóságba, netán éppen az elől kíván kitérni.
– Semmi baj, nem a te kereszted – mondta Valentinnak és vállára hajtotta fejét, miközben még szorosabban átkarolta.
folyt. köv.