Még Metatron mesélte el nekem egykor ezt a nagyon régi történetet, a világmindenség keletkezésekor, amit az emberek ezen a létsíkon a saját számításaik szerint – Kr. u. 2025-ben – tévesen 13,8 milliárd évesnek gondolnak… A valóságot pedig ki ismerné Metatronnál jobban, hiszen ő a legősibb angyal, aki az Igazság Könyvébe írhat. Az idő relatív: múlt, jelen és jövő egyszerre létezik. Ami megtapintható, az illúzió csupán.
VÉR. SZÍV. KARD. VÖRÖS RÓZSA ÉS KERESZT.
(hand in hand)
Éva sietős léptei hamar elhalkultak az utca zajában, mintha a város maga is tudta volna, hogy háttérbe kell húzódnia ahhoz, hogy ez a pillanat mindörökre beleégjen a valóság szövetébe. Klaudia és Valentin úgy maradtak ott, egymással szemben – nem kicsit zavarban, nem kicsit megilletődve –, mint két ember, akik egyszerre lépnek át egy láthatatlan küszöböt a semmiből nyílt ajtón, amely kizárólag nekik enged bebocsáttatást.
Valentin törte meg a csendet.
– Gyere, sétáljunk egyet… ha van kedved hozzá – mondta halkan, mintha attól tartana, hogy egy hangosabb szó felébresztené álmából ezt a pillanatot.
Klaudia bólintott. A kezük szinte magától talált egymásra. Nem volt ebben semmi előre megtervezett, semmi erőltetett – úgy simultak össze ujjaik, mintha mindig is ott lett volna a helyük.
A városi arborétum felé indultak el, kéz a kézben. A város ezen részén az idő érzékelése másként járt: ahogy a fák lombjai megszűrték a fényt, az ösvények csendje tompította a külvilág zaját. Ahogy haladtak, Valentin mesélni kezdett önmagáról. Először csak töredékeket – iskoláról, tervekről, a műhelyszagú tantermekről, ahol géprajzokon és élőben a fémalkatrészek társaságában tanulta meg a dolgok struktúráját, a szerkezetük tökéletes egymásra hangolódását, és azt is, hogy a pontatlanságnak mindig nagy ára van.
– Technikus leszek majd, ha minden igaz… Gépészeti szakra járok a szakközépben – mondta. – Aztán majd egyszer… talán jöhet a Műegyetem. Ha minden úgy alakul, ahogy szeretném.
Klaudia figyelmesen hallgatta. Nem kérdezett sokat, mégis mindent megértett, fiatalságától függetlenül. A sétány egyik padjához érve leültek. Valentin kis szünet után folytatta, már személyesebb dolgokról.
– Apa műfordító, orosz–magyar és német–magyar tolmács, mellette amolyan író. Tudod… olyan, akinek mindig papír van a zsebében. Benne van mindenféle Írószövetségben, az Akadémián pedig levelező tag. Gyakran hívják külföldre előadást tartani vagy éppen tolmácsolni, legtöbbször úton van valahová.
– És az anyukád? – kérdezte Klaudia óvatosan.
– Anya orvos. Vagyis… csak volt. Néhány éve otthon van, mert van egy tízéves öcsém, aki nagyon beteg. Miatta maradt otthon.
Klaudia keze ösztönösen megszorította az övét. Nem sajnálat volt ebben, hanem őszinte együttérzés. Valentin hálás pillantást vetett rá, hosszan elidőzve zöld szemtükrének tavában.
– És te? – kérdezte.
– Apukám sebész a városi kórházban – mosolygott Klaudia. – Anyukám tanítónő. Van egy bátyám, ő már az ELTE-re jár, Budapesten. És van egy kisöcsém is, aki még ovis.
Nevettek azon, mennyi mindenben hasonlítanak, és mennyire különböznek mégis. A beszélgetés lassan elmélyült közöttük, mintha régi ismerősök lennének, akik csak most találták meg egymást újra és a délután végén, amikor elköszöntek egymástól, már kimondatlanul is tudták: ez sokkal több volt, mint egy véletlen találkozás. Másnap is látni fogják egymást. És azután is. Talán örökké tart ez a szerelem.
» második csapás «
(párhuzamos rezgések)
Másnap korareggel, Klaudia és Éva a padjuknál találkoztak, még az első órájuk előtt.
– Na, mondd – kezdte Éva vigyorogva –, összejöttetek? Mondd, mi volt?
Klaudia azonnal elpirult. Szinte alig bírt megszólalni, még mindig a fiú és a történtek hatása alatt volt, akárhányszor Valentinre gondolt.
– Igen… – és újra elpirult a hófehér arca, megtelve élettel.
– Tudtam! És milyen, mondd már? Mesélj még, mi volt?
– Olyan… mintha minden gondolata az enyém volna, a csókja pedig… tudod, olyan… feledhetetlen. – Klaudia szíve fénysebességgel kalapált, úgy érezte, menten kiszakad a mellkasából.
Éva elcsendesedett egy pillanatra, majd csak annyit mondott:
– Aztaaa… Te fülig szerelmes vagy, Klau.
***
Valentin délután a Bivalybüdösbütykösre induló helyközi járaton utazott hazafelé az iskolából évfolyamtársával, Norberttel. Norbert az ablak felől ült, mert folyton hányingere volt, ha nem ablak mellé került – amit persze sosem ismert volna el –, míg Valentin a járófolyosó mellett, belül foglalt helyet.
A busz szinte rázkódott a gigászi méretű kátyúk miatt, amint a megyeszékhelyt maga mögött hagyta. Nyilván a kispórolt anyag és a kellő szakértelem hiánya – akkoriban is – megtette a maga hatását. Röpke félóra múltán beértek Bivalybüdösbütykösre.
Norbert hosszasan matatott a zsebében, majd egy hosszúkás fémtárgy került elő.
– Nézd csak – súgta, és előhúzott egy vékony, fényes bonctűt. – Apám irodája elől csórtam.
Azonnal láthatóvá vált, hogy nem kisdedeknek készült játékszerről van szó. Norbert édesapjáról pedig mindenki tudta a városban, hogy patológus, és kezdett szállóigévé válni róla: – Akit Feri egyszer összevarr, az nem fog többé talpra állni.
– Hülye vagy? Tedd már el – súgta Valentin. – Ez nem játék.
Norbert csak nevetett, és az előtte lévő ülés háttámláját kezdte módszeresen szurkálni. Csupán egyetlen rossz mozdulat kellett ahhoz, hogy az üléstámla belsejében található perforációk egyikén átszaladjon a tű hegye, amire egy fájdalmas felszisszenés rakta fel a koronát.
A felszisszenést röpke hallgatás követte, ami pillanatok alatt robbanásszerű üvöltésbe csapott át:
– Mi a faszt csinálsz, te köcsög?! Leszúrtál, baszod?! – és az előtte ülő férfi: Kis Dezső, 2122-es, Bivalybüdösbütykös, Lenin út 13. szám alatti lakos hátrafordult. Aki nevével ellentétben kifejezetten nagydarabnak tűnt száznyolcvanöt centijével és mázsa-húsz kilójával.
A vita pillanatok alatt elmérgesedett. Valentin felállt, és közéjük állva próbálta csitítani a feleket, de a felfokozott őrület gyorsan utat talált magának. Ráadásul semmit sem javított a helyzeten – mondhatni olaj volt a tűzre –, amikor Norbert felszólította Kis Dezső, 2122-est: – Vedd már ki a dinnyéket a hónod alól!
Ekkorra a busz megállt. A sofőr hátrament tájékozódni a történtekről, majd letessékelte az elkövetőt, Norbertet, valamint a lincselésre készülő áldozatot is felszólította a távozásra, miután a rendőrség és a mentők kihívása felől érdeklődve a következő választ kapta:
– Mit pofáztok bele? Téged is szájba verjelek, meg téged is? – üvöltötte Dezső, 2122-es a sofőr és Valentin felé fordulva.
Végül a buszon utazó kéttucatnyi kohász közül többen a sofőr védelmére keltek, és egyikük megragadta Norbert grabancát, majd – akár egy csomagot – a nyitva álló ajtón kirakta a járdára.
Ezalatt az áldozat őrjöngeni kezdett:
– Engem szúrt agyon a kis tetű! Ti meg nekem ugattok, kutyák? Tudjátok, hogy ki vagyok?
– Én tudom, Dezső – szólt közbe egy tagbaszakadt kohász, Sándor. – Nyolc évvel ezelőtt én voltam az, aki szétcsapott téged meg az agyhalott haverodat, amikor tetten értünk a nagyapám lakásának feltörésekor. Látom, kiengedtek. Emlékszel, mit mondtam neked akkor a tárgyaláson? Dereng már valami, kispajtás? – és lapátméretű kezeivel maga előtt leterelte a buszról a járdára tolva a tettesből lett áldozatot. Leszálltak.
Valentin érezte, ahogy valaki hátrahúzza. Oldalra fordulva meglátta a mellettük lakó szomszédot, Prantner Józsefet, aki szintén műszakból tartott hazafelé.
– Valentin, te maradj csak a seggeden! – mosolygott.
– De Józsi bá, a Norbit agyonveri a…
– Nyugi, majd Sanyi megbeszéli Dezsővel az ügyes-bajos dolgaikat, amik még nyitva maradtak köztük – mondta továbbra is mosolyogva József. – Ha Dezső azután még lábra tud állni – amit erősen kétlek –, mert Feri nagyapját ez a tróger bántalmazta, miközben rátörtek egy simlis haverjával… úgyhogy nem hiszem, most Norbert lenne a legnagyobb problémája.
Majd morcosabban folytatta:
– Sajnálom Ferit, az apját, hogy ebből a Norbiból ilyen hülyegyerek lett. Te miért lógsz vele? Meglásd, még bajt hoz rád.
A busz újra nekilendült, maga mögött hagyva ezt a párperces közjátékot, de az ablakon át még tisztán lehetett látni, ahogy Sanyi elkapta Dezső, 2122-es nyakánál az inggel együtt a pulóverét bal kézzel, és – mint egy tépőzárat – egyetlen mozdulattal letépte róla a teljes felsőruházatát. Ahogy lerántotta Sanyi a baljával, Dezső, 2122-esről a gönceit, majdhogynem azzal egyidőben útnak indította jobb öklét, ami célba érve a bőr- és izomfolytonossági hibák mellett, többszörös koponya és szilánkos járomcsonttörést generált a zuhanással karöltve.
A továbbiakat Valentin már csak másnap tudta meg Norberttől, mert a busz a Szabadság utcából a Lenin útra fordult a pályaudvar felé, ahol a lakóházak eltakarták az esemény helyszínét, meggátolva a szabad kilátást a történtekre.
folyt. köv.