Még most is emlékszem, tizenöt éves távlatból, mintha tegnap történt volna. Ugyanilyen szép, napos tavasz volt, mint ma, még most is bennem élnek azok a pillanatok, szinte érzem az akkor nyíló virágok édes illatát…
A hagyományokat őrizve a család rendszeresen, évente tartott jószágot, és mindig igyekezett egy kis darabka saját földdel rendelkezni, ha másért nem, legalább legyen hová kimenni és jól elfáradni – még ha nem is lehetett megélni belőle –, és kondát, esetleg csordát, netán nyájat tartani ezeken a talpalatnyi telkeken és a háztájiban. Mindezt azért tették, hogy saját gyümölcseit és zöldségeit ízlelhesse az ember fia-lánya, és saját szájíze szerint meglegyen az évi kolbász, szalámi, sonka, szalonna és miegymás. Na, meg nem utolsó sorban, olyankor mindig lehetett találni indokot a régóta várt és beért találkozásokra, akárcsak a szüret és a nagyobb zöldmunkák esetén, vagy akár a disznóvágások alkalmával. Ilyenkor összesereglett a rokonság azon része is, akik szintúgy fontosak a szélesebb családnak, mint azok a családtagok, akikkel így vagy úgy, de nap mint nap találkozhat az ember.
Emlékszem, akkortájt éppen egy nemzetközi porondon jelenlévő társaságnál tengettem a mindennapjaimat, és a beosztásomból fakadóan igyekeztem a lehetőségek szerint azon lenni, hogy az adódó alkalmak számomra a lehető legjobb eredményt hozzák ki magukból. Két szóban összefoglalva: szerettem nyerni. Természetesen akkor sem elvtelenül, csak hajtott legbelül a bizonyítási vágy, hogy újabb korlátokat ledöntve bizonyítsam önmagamnak, mi mindenre vagyok képes, és még mennyi minden rejlik bennem. Igen, ez a „krisztusi kor” és az azt követő évek sokunkban akár ezt is megtestesíthetik, sokan érezzük úgy, mint ahogy hajdanában megfogalmaztam valakinek. Az, hogy mivé válik az ember, nagyrészt rajtunk múlik, hiszen mi vagyunk saját életünk sikerkovácsa, avagy elrontója. Igen, valakinek megfogalmaztam akkor, és jól tudom, még most is emlékszik rá, pedig – kényszerű búcsút intve neki – kiléptem azon körökből, ahol összesodort minket egy évtizedre az élet. Most is ugyanúgy látom, hogy az ember nagyjából azzá válik és az lesz, amit harmincöt éves korára elér, utána már csak azt kamatoztatja, persze, ha van elég tehetsége és kellő kitartása ahhoz, hogy céljait elérje. És igen, mindehhez nem kis mértékben, hit kell. Szükséges, hogy higgyen magában az ember, és egy kicsit kell a sors keze, hogy jó irányokat vegyen az életünk. Nem nevezném szerencsének a sors kezét, mert hiába van valakinek szerencséje, ha minden más egyéb hiányzik belőle a boldoguláshoz, hiszen a szerencse mulandó, mint ahogy semmi sem örök. Csak a szeretet az, amit maga után hagy az ember mások lelke mélyén, hogy megőrizzék azt a világmindenség utolsó pillanatáig.
Szóval szerettem nyerni, nem volt ez másképp akkor sem, amikor az „eladó állat” rovatokat nyálaztam az interneten, hogy – az unokatestvéremmel megbeszéltek szerint – beszerezzek egy anyakocának való jószágot, ne választási malacokat neveljek évről évre (nem mellékesen úgy, hogy értettem is hozzá, meg nem is, hiszen aki mindenhez ért, az ugye igazából nem ért semmihez). Megfelelő önbizalommal és kevéske gyakorlati, de leginkább lexikális tudással felvértezve nekiláttam az adódott feladat megoldásának. Tucatnyi hirdetést „kopiztam” ki magamnak, elemezgetni kezdtem az adatokat: helyszín és az abból adódó távolság, az „A” pontból „B” pontba eljuttatás költségei (stb.). Mindössze utána kezdett el foglalkoztatni a meghirdetett irányár és az abban megadott ár-értékarány, miszerint mekkora súlyra, milyen összegre rúg a jószág, és azt lebontva pedig a kilogramm ár. Természetesen – mindent megelőzve – az egyik legfontosabb tényező az volt számomra, hogy milyen fajta a disznó, hiszen kinek a pap, kinek a papné, meg persze valakinek egyik sem, de nekem nyilván nem volt mindegy, hogy például hosszú fülű fehér lapály, durok, mangalica, esetleg más fajta. Néhány híváson túl voltam már, ezeket szorgosan kijegyzeteltem magamnak, majd miután lelkiismeret-furdalás nélkül átvittem akaratomat a hirdetőkre, sok esetben – a meghirdetett árhoz képest – közel a negyedével kevesebbért odaadták volna nekem a portékájukat. Ezt követően rangsorolgatni kezdtem a hirdetéseket. Persze volt közöttük olyan, amelyik első látásra pofátlanul magas árral nyitott, de nincs mit megsértődni ezen, hiszen amíg van lószar, addig van veréb is és fordítva egyaránt. Piaci kereslet és kínálat – ez határozza meg az üzletet. Egy korábban hívott, de nem elért számmal próbálkoztam újra, már csak amiatt is, mert a hirdetésben az egyik rész szinte muzsika volt a vevő fülének: „Sürgősen eladó”. Rövid csengetést követően megszólalt az éterben a vonal gazdája:
– Jó napot, Szabó István (a valóságban, nyilván nem), miben segíthetek?
– Jó napot kívánok, Varjú Zoltán vagyok Paksról, és a hirdetés kapcsán szeretnék érdeklődni.
– Tessék csak kérdezni.
– Engem, elsősorban az érdekelne, hogy milyen fajtájú a kocának való, és az irányárról szeretnék egyeztetni (megjegyzem, kifejezetten fix árat jelölt meg, és az is – nagyon sok hirdetéshez képest – meglehetősen kedvező volt).
– Nézze, Varjú úr, nem akarom lebeszélni önt, de nézte, hol vagyunk mi Pakshoz képest? Egy megyével arrébb, sajnos nincs túl közel a falunk.
Először meghökkentem, hogy az eladó nem rögtön azzal kezdte, milyen jó alomból való a koca, meg egyéb olyan dolgokkal, amivel felmagasztalhatta volna az eladandó jószágot, de nem sokat gondolkoztam, nyomultam tovább.
– Semmi gond, igazából csak úgy 60-70 kilométerrel vinném messzebb, persze, ha jó árat mond, hogy nekem is megérje az üzlet. Szóval, milyen fajtájú is a koca?
– Magyar lapály, és egy kis durok vér van benne. Nézze, fix árat írtam – hallottam, ahogy sóhajt a vonal túlsó oldalán –, de meghallgatom az ajánlatát, nekünk sürgős lenne, még a héten le szeretném tudni a dolgot, ha komolyan érdekli.
Tudtam, hogy innentől enyém a meccs, éreztem, hogy megfelelő tárgyalástechnikával enyém lesz az üzlet, és minden úgy alakul, ahogy én akarom. Annak rendje-módja szerint meg is köttetett az alku, a meghirdetett, amúgy sem túl magas árnak hetven százalékára lenyomva a vételárat. Nyertem. Nagyon elégedett voltam magammal. Megígértem, hogy szombat délelőttre megszervezem a tranzakciót, így is tettem. Gyorsan intéztem fegyvert, paripát, no, nem szó szerint, csupán egy barátomtól fuvart és állatszállító ketrecet, amit erre, mifelénk „kotroc”-nak hívnak. A hátralévő napokban beletemetkeztem a munkámba, újabb és újabb harcaimat vívtam hétköznapjaim monotonitásában, hogy bizonyítsak az egómnak – mindenekelőtt és mindenekfelett.
Szombaton a szokásos korai kelést követően – miután letudtam a reggeli rítusaimat, a kávéscsészém is kiürült –, összeszedelőzködtem, és átgurultam a barátomért (nevezzük egyszerűen csak Ferinek), aki segítségemül szegődött. Átpakoltam Doblómból a személyes cuccaimat, majd átülve a kölcsön terepjáróba, elballagtunk a kölcsönkapott „kotrocért”, hogy felpakoljuk a platóra. Szépen rendjén, ahogy azt kell, rögzítettük, és nekilendültünk célirányosan, útba ejtve az unokatestvéremet. Közben eldicsekedtem a barátomnak, milyen jó üzletet kötöttem, aki velem örült. Nagyrészt autópályán haladva, hamar letapostam a kilencven kilométeres utat unokatestvéremig, ahol már várt ránk, és néhány perc múlva elindultunk tőle a végső úticél felé. Viszont onnan, szinte végig egyik faluból ki, másikba be; örökkévalóságnak tűnt az út, pedig háztól házig még hetven kilométer sem volt a hátralévő távolság. Ahogy faluról falura haladtunk az egyébként tiszta és rendezett utcákon át, valami kimondatlanul és megfoghatatlanul tapintható szegénységet sugárzott felém a sok-sok, valaha szebb időket megélt ház és azok rendezett udvarai. Egyáltalán nem volt jellemző az elhanyagoltság, látszott az ott élők szorgos kezének munkája, és ha valahol a portát mégis felverte netán a gaz, az egyértelműen kiviláglott, hogy nem lakják, talán még örökösök se nagyon lehetnek, akik a régóta csukott kapukat akár egyszer az életben kitárhatnák. Lassan, de biztosan odaértünk, legalábbis a GPS gépi hangján közölte:
– „Érkezés a célhoz a jobb oldalon!”.
Fehérre meszelt, takaros ház elé parkoltunk a kapu előtti kocsifelhajtóra, ahonnan beláttunk a rendezett udvarra. Egy idős, 80 év körüli nénike bandukolt elénk, hogy kaput nyisson nekünk. Gyorsan kipattantunk a kocsiból, siettünk felé, hogy segíthessünk neki.
– Jó napot kívánok! Kezét csókolom! – köszöntünk a nénire. – Tessék, csak hagyni segítünk!
– Jó napot, aranyoskám! Maguk jöttek a kocáért, ugye? A fiam hátra ment, hogy elzárja Bundit a fészerbe, mindjárt szólok neki – és lassan elindult az udvar hátsó felébe.
– Igen, mi jöttünk érte. Köszönjük, beállunk, megvárjuk itt.
Úgy is tettünk, a ház előtti fordulóban visszatolattam, majd farral beálltam az udvarba. Leszedtük a spanifereket, amivel a platóhoz rögzítettük a „kotrocot”, majd leraktuk a földre, miközben előkerült édesanyja oldalán a gazda.
Az udvaron a frissen lenyírt fű mellett már nyíltak a színpompás virágok, nárciszok, jácintok és tulipánok sereglettek a szépen karban tartott virágágyásokban. Jólesett végignézni rajtuk, elterelte az ember figyelmét az egyébként szembeszökő szegénységről, amely most tisztes megnyugtató hatással és egyszerűséggel, szinte tiszteletet parancsolt.
– Jó napot, látom megjöttek! Milyen útjuk volt? Gondolom, hosszú – köszönt a gazda mosolyogva, majd kézfogással üdvözölt mindannyiunkat.
– Jó napot! Elsőre hosszú volt, de azért ideértünk – mosolyogtam vissza rá.
– Már előkészítettem a cocát szállításra, kitereltem a külső karámhoz, jöjjenek, nézzék meg!
Hátramentünk vele a kocához, már a legelső ránézésre, laikusként is látszott, hogy jó kiállású, jól tartott, gyönyörű jószág. Össze-néztünk az unokatestvéremmel, aki több ezer anyakoca ellését és kismalacok világrajövetelét vezényelte le szakmabéliként, kis- és nagyüzemben egyaránt. Láttam szemében az elégedettséget, ez nyugalommal töltött el, hogy jó döntés volt ez a választás. Körbenézte a kocát, majd csupán annyit mondott:
– Zolikám, elsőre tökéletesnek látszik, nagyon szép, kocának való jószág!
– Na, jöjjenek velem és igyanak egy áldomást, meg vigyük már oda a kocsihoz ezt a két pallót! – majd a gazda egyikkel a hóna alatt elindult az autó felé.
Barátom, Feri, szintén felkapta a másikat, és mellé helyezte a platón. Nem kellett különösebben elmagyarázni egymásnak, hogy miért, hiszen mindannyian szállítottunk kézi erővel nagyobb súlyt, amit platóra raktunk fel. A két pallóra viszonylag könnyen ráhelyezhető a súly, és azon felhúzni, illetve feltolni egyszerűbb, mintha mellmagasságba emelve próbálkozna az ember. Hamar letudtuk az előkészületeket, és beléptünk egy pillanatra a gangról konyhába, mivel nagyon lelkesen invitált minket a gazda, hogy fogadjunk el valamit inni, mielőtt felrakjuk a kocát. Néhány mondatos, gyors tiszteletkört lefutva mindenki mondott pár szót, míg előkerült a gazda édesanyja, és egy konyharuhával letakart tálcán poharakat hozott, majd letette az asztalra a két üveg és a szódáspalack elé. Az egyikben fehérbor a másikban pálinka volt, amiről elmondta közben a néni, hogy még tavaly készült, amit nemrég megboldogult férje csinált. Egyszer csak kinyílt a folyósó ajtaja, egy 5-6 éves forma kislány toppant közénk, aki rögvest a gazdához szaladt, majd a lábait átkarolva letáborozott mellette. Az unokatestvérem faggatta közben a gazdát a kocáról, aki elmondta, hogy a jószág több generációs szaporulatból van, igen jó arányú ellési szám mellett, és általában véve a természetük is jó, mert az alomból szinte mindet fel szokták nevelni.
– Igen, első ránézésre szép kiállású, amúgy meg szemre, a körméret alapján elég szép súlyban lehet. Mérte mostanában?
– A múlt héten mértük, közel 140 kilót nyomott akkor. Sokat gondolkoztunk, hogy mitévők legyünk, van egy hízónak való is, de tudják, nagy a szegénység errefelé, és ha csupán súlyra adnánk el vágásra a másik 160 kilós hízót, még ennyit se kapnánk érte, pedig a muszáj nagy úr.
Rám nézett az unokatestvérem és Feri barátom is, láttam a szemükben, hogy hamar leesett nekik, a vételár ez esetben, alig karcolta alulról az élősúlyban eladott vágásra szánt disznó árát. Őszintén szólva, tudtam jól, hogy nagyon nyomott áron alkudtam meg a gazdával, gondoltam, biztos sürgősen kell a pénz nekik, hisz a hirdetés is erről szólt, és végig ezt éreztem az üzletkötés alatt. Ekkor váratlanul megszólalt a kislány, tisztán és érthetően, gyermeki bájjal és őszinteséggel törtek fel belőle a mondatok:
– Tudod, bácsi, mit mondott nekem a- zén apukám? Azt mondta az apukám, hogy Mazsolát nem adnánk ám el. Nem, csak a „báttya”, nagyon messze elment, és kell a pénz a nénének, mert most nagyon szomorú, és anyu odament hozzá, hogy ne legyen szomorú. Tudod, bácsi? Azt mondta a- zén apukám, hogy a Mazsolát nem bántja senki, mert a „báttya” hozta, és nagyon szereti a Mazsolát. Ugye, nem bántjátok ti se? Tudod, bácsi, Mazsolát szeretni kell…
– Csilluskám, hagyd a bácsikat, apának most dolga van, mindjárt kiengedem Bundit, és játszhattok egy kicsit. Anyuka, segítsen, kérem, menjenek már be, kapjon magára valami játszóruhát a kislány. Oda van készítve, Marika kirakta neki. Csilluska, menj szépen a mamával, legyél ügyes, mutasd meg a mamának, hogy milyen ügyes kislány vagy.
A kislány átballagott nagymamájával a szobába, hogy magára vegye kinti játszós ruháját. Amint becsukták maguk mögött az ajtót, megszólalt a gazda:
– Elnézést, de a kislány nem tudja, hogy sógorom, a feleségem öccse a múlt héten, Ausztriából hazafelé balesetet szenvedett idehaza, amikor hozták hazafele, és sajnos a balesetben elhunyt. A feleségem emiatt van a sógornőjénél, segít a gyerekekre vigyázni, meg amiben tud. Őszintén megvallva, tényleg nem adtuk volna el a kocát, de most minden pénz jól jön a sógornőmnek segítségül. No, egészségünkre, harcra fel! – majd lehajtotta a kupica pálinkát, és ránk mosolygott.
Mindenki sorra lehajtotta a kezében lévő italt, majd az üres poharakat az asztalra tette, nekem zúgni kezdett a fejem az imént hallottaktól, tétován raktam vissza a kezemben lévő teli poharat a szódával együtt.
Nekiindultunk, és már nem is igazán emlékszem, hogyan és miképp, de ügyesen a „kotrocba” tereltük a disznót, végül a platón landolt, ahol rendre lerögzítettük a spaniferekkel. Amíg mi a rakománnyal foglalatoskodtunk, a gazda visszabattyogott a fészerbe, kisvártatva megjelent a kezében két kis kockabála szalmával, mondván, vigyük magunkkal alomnak, meg addig is rakjunk alá, ne a saját trágyájában fetrengjen szegény pára, amíg úton leszünk vele. Korábban láttam a bálákat a fészer falának támasztva, talán összesen öt darab lehetett ott. Ekkor kézen fogva megjelent az udvaron a nagyi a kislánnyal, és Csilluska – elengedve a mamája kezét –, hirtelen odaszaladt a kocsi platójához.
– Szia, Mazsola! Nagyon szeretlek! – kiáltotta a kislány, majd egyenesen hozzánk szaladt. – Elviszed, bácsi? Ugye, vigyázol rá?
– Persze Csilluska, és elárulom neked, hogy nagyon megszerettem ám én is Mazsolát! Képzeld, lesz neki egy szép, nagy ólja, ahol majd nagyokat futkározhat, pont úgy, mint te itt kint, ezen a szép udvaron. Megígérem, hogy nagyon vigyázunk rá, és szeretni fogjuk, nagyon, de nagyon – majd megsimogattam a buksiját és hagytam, hadd szaladjon tova.
Közben összevissza cikáztak bennem a gondolatok, ahogy mentem a gazda felé, hogy végre elszámoljuk egymással az anyagiakat. Intettem neki, hogy menjünk be az épületbe, és számoljuk meg a pénzt. Egyre csak próbáltam visszaemlékezni a hirdetésekben lévő számokra, előásva magamban a legpofátlanabb számok valamelyikét, amíg ballagtunk befelé a konyhába.
– Nézze, István, mivel a jószág szemmel láthatóan sokkal nagyobb, mint arra számítottam, ezért nyilván arányosan többet is fizetek.
– De megállapodtunk… – kezdte volna szegény, mire belé fojtottam a szót.
– Persze, de nem csapnék be senkit, a világért sem – majd kezébe nyomtam a megalkudott összeg dupláját, és csak annyit mondtam, hogy köszönöm szépen.
Megvártam, hogy átszámolja a pénzt (hallottam, ahogy sóhajtott, pont úgy, mint a telefonban napokkal ezelőtt), majd együtt vissza- siettünk a többiekhez. Amíg elengedte a kutyát, kiálltam a kapu elé a kocsibejáróhoz, utána kijött hozzánk. Elköszöntünk, mindenki kezet fogott egymással, közben a kislány, Csilluska, le-föl szaladgált az udvaron Bundival, kergetőztek a csukott kapuk mögött.
Elém lépett a gazda, kezet nyújtott felém, szemembe nézett, és csak ennyit mondott búcsúzóul:
– Köszönöm! Nagyon sok szerencsét a kocához, és vigyázzanak hazafelé magukra az úton! – éreztem, ahogy engedett a kézszorítása egy pillanatra, majd megint kezet szorított, és ezt mondta a szemembe nézve:
– Áldjon meg a Jóisten, Zoltán! – majd sarkon fordult, besietett a kapun, meg se várva válaszom, ahogy ott motyogtam, az is lehet, csupán csak magamban: – Köszönöm… minden jót!
Néhány pillanat múlva behuppantam a vezetőülésbe, és elgurultam a ház előtti útra, még dudáltam egy rövidet búcsúzóul, aztán nekiiramodtam. Pár percig szótlanul haladtunk, majd az unokatestvérem törte meg a csendet, ami rabul ejtett minket, mint ahogy a lámpások ejtik rabságba a Dzsinnjeiket.
– Zolikám, jó vásárt csináltál, jó helyről vetted a kocát, a lehető legjobb helyről.
– Szerintem is jó vásárt kötöttünk, a lehető legjobb helyen! – válaszoltam, s talán máig sem értik, mire gondoltam, mit éreztem akkor.
Akkor úgy éreztem… Nem! Nem csak éreztem, tisztán láttam a lelkem mélyén, a szívemben, hogy jó ideje, hányszor és mennyi mindent veszítettem, de most végre tényleg nyertem. Talán életemben először visszanyertem önmagamból egy darabkát, amit már rég elveszítettem valahol a folytonosan megvívott, mindennapos csatáimban. Talán így van, talán nem. Akkor, abban a néhány pillanatban láttam valamit István, a gazda szemében, ami azóta kísér. Ahányszor csak eszembe jut, és amikor – egy pillanatnál tovább – szeretteim vagy a barátaim szemébe nézek, olyankor mintha meglátnám régóta keresett önmagam, úgy, ahogyan ők látják valódi énemet. Igen, akkor és ott, valami ilyesmit véltem István szemében felfedezni, de az is lehet, hogy tévedek, és mindez illúzió volt csupán.
Résnyire leengedtem a vezetőülés melletti szélvédőt, mert friss levegőre vágytam. Éreztem, ahogy a kora délutáni langymeleg tavaszi szellő átkarolja az arcomat, és hagytam hadd gördüljön alá az a könnycsepp, amit szerettem volna otthagyni a kislánynak gyémántba zárva, miközben megsimogattam az udvaron buksiját. Éreztem, ahogy alágördül szememből a kristálycsepp, majd lassan felszárítja azt a leengedett ablakon át beáramló lágy szellő.
