Varjú Zoltán: MEGÉGET

Meleg sóhajok lehelete cirógat
arcomon, lágy tapintású
kezek érintenek. Édes ízű
ajkak a számon csüngve
csenik róla, a bennem élő
égi dallamot. Sóhajokba rejtett
óhajok keringenek, megéget
a lelkemre hulló árva könny,
megéget a fájdalom, ha átkarol
téged a bántó közöny. Megéget
a pillanatba zárt örök magány,
ami elűzött messze. Megéget a kín,
amikor átélem veled, milyen az,
ha távol van az otthonod, ahol
a szíved hagytad… de semmi
sincs még veszve. Megéget,
ha már nem ölel többé a Kedves,
ha elhagyott, ha utolsó csókkal
az ajkadon, Ő végleg elment…
Megéget a kihűlt szívek mélye,
megéget a gonoszságban rejlő
enyészet. Feledtetni szeretném
benned a rosszat, feledtetni azt,
ami bánt, ami téged legbelül eléget,
az engem minden egyes nap: –

Megéget…

További bejegyzések