– valahonnan odaátról… egy ébren álmodónak –
Talán veled is megtörtént már, hogy olyan álomból ébredtél, ami a valósággal volt határos – legalábbis úgy érezted –, valamikor a régmúltban megtörténhetett vagy valami ehhez hasonló. Ráfoghatnám, hogy biztos a gyógyszerek mellékhatása, melyeket az egész napos – szűnni nem akaró – erős fájdalmak enyhítésére kell szednem. Természetesen a nehéz ételek számlájára is írhatnám – kéménybe korommal – azt, ami erre a történetre inspirált. Ugyanakkor a valóságnak ennél sokkal prózaibb oka van, még ennél az egyszerű, könnyen felejthető novellánál is, melyet az imént vetettem digitális papíromra.
Az elmúlt évben számtalanszor láttam a fehér köpenyesek arcán azt a tanácstalanságot, amit akkor éreztek, amikor a nyíltan őszinte és kissé provokatív, egyenes kérdéseimmel szembesültek. Sokszor vártam tőlük a választ a következő kérdésekre:
– Jó, akkor mi legyen? Hogyan tovább?
A felelet mindig ugyanaz volt: – „Egyelőre várni kell.“ – „Szinten tartható.“ – „Ennél rosszabb ne legyen!“ – „Felírhatok fájdalomcsillapítót.”
A válaszokat rendszerint beszédes arckifejezés kísérte, ami az orvostudomány jelenlegi korlátaira utalt és az ebből eredő tanácstalanságra, ezt idővel kénytelen voltam tudomásul venni.
Ritkán, amikor tényleg elviselhetetlen a fájdalom, olykor lemegy egy-két pirula, de nem több, hiszen mára már rég a gyógyszerek határoznák meg az életem folyását, amit semmiképp sem szeretnék. Ugyanis az életünkért egyes egyedül, mi vagyunk felelősek. Nyugodt szívvel mondhatom: élete sikerkovácsa és elrontója, az ember önmaga. Igen, a szabad akarat… az a fránya, szabad akarat, mellyel mindannyiunkat felruháztak.
A nehezebb ételek okát egyszerűen kizárnám, mert az ebédre elfogyasztott csirkemellszelet és az a maréknyi vegyes zöldköret, amit ma elfogyasztottam, még egy kisgyereknek sem feküdte volna meg a gyomrát. Így nem marad más, csak az álom és az érzés – déjà vu –, meg egy könnycsepp az ágyamon, amit itt hagyott maga után.
Nagyon hideg van, farkasordító hideg. Jóleső érzéssel hallgatom a fújtató zaját, ahogy szenvedélyes hévvel hevíti a kovácstűzhelyem izzó parazsát a benne fekvő, meggypirosra hevült vassal. A kovácsüllő már várja következő áldozatát, melybe a kalapács alatt új életet lehel, mint a napvilágot látott kisded, amikor születése után az édesanyja kebelére ráborulva, örök menedékre talál.
Szombat, Szenteste napja van, és későre jár. Igaz, ilyenkor télen, itt a havasokban hamar beköszönt az est. Délután már a csillagok világítják meg a sötét horizontot, apró pontjaikkal a távoli világok elmúlt perceit és lángjait küldve üzennek felénk. Üzenik, hogy az örökkévalóság is mulandó lét, melyből majd új élet fakad, hogy megélve öröklétét, újra és újra megszülethessen az elmúlás pillanata. Nagyjából ezek a gondolatok jártak a fejemben, amíg felidéztem azt a pár percet, ami a délelőtt folyamán történt.
Az inassal tettük a dolgunkat, a napi teendőket. Nemrég vitte el patkolni hozott félig sánta lovát a helyi fuvaros a faluból. Bitang egy természete van, dölyfös és olykor megbokrosodik a pára. Na, nem a hátasjószág, hanem a gazdája, főleg amikor felönt a garatra, és a helyi korcsmában köt ki, ahol aztán mindenki jól szórakozik nagyhangú meséin. Volt úgy, hogy a fuvart megrendelő volt kénytelen a bakon mellé ülve lezavarni az ügyletet, amíg ő maga szépen elhortyogott a fuvar alatt és jól kialudta magát, miközben a többiek fel- és lerakodtak. Szerencséjére a lovak jól ismerték a visszaútra a járást, így minden alkalommal visszatértek a kiindulási pontra… a falu egyetlen közösségi központjához, a templommal szemközt levő kocsma elé.
Békés délután lesz – gondoltam magamban, amikor kopogást hallottunk a műhely ajtaján. Az inasom nyitott ajtót, egy ismeretlennek tűnő alak állt a hideg szelek társaságában. Vastag, fekete kabátot viselt, melynek szélei, mintha elnyelték volna alakját. Szavai átfagyott határozottsággal törték meg a csendet:
– Adjon az Isten jó napot, fiam! – köszönt rám egy idős bácsika, közelebb a kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz. Szikár, erős csontú öregember, akin rögvest látszott, nem kímélte meg az élet és nem sajnálta a szorgosnak tűnő kezei elől a munkát, sem a rárótt terheket.
– Adjon magának is, bátyám! Osztán, miben jár felém, miben segíthetek? – kérdeztem rögtön a lényegre térve, ne múlassam feleslegesen az időt.
Reszkető kezével a kabátja alá nyúlt, és egy fejszét nyomott a tenyerembe remegő kézzel, mondván:
– Édes fiam, ez a fejsze még apámé vót, és annak az apjáé. Sokat tapasztalt darab, látod? Megrepedt és a foka is megtörött, meg kéne igazítsad, holnap karácsony lesz, begyújtanék kicsit anyónak, beteg a lelkecském.
Ahogy beszélgetésbe elegyedtünk, kezdett derengeni valami, emlékeztem rá meg a kisebbik fiára, aki annyi idős lenne ma, mint jómagam. Együtt koptattuk az elemiben az iskola padjait, együtt ministráltunk annak idején. Jól emlékszem az alma ízére, amit együtt csentünk el a paplak udvarán nőtt almafáról, és érezni véltem a pálca által rám suhintott sajgó fájdalmat a testemen, mely pálca másik vége az isteni igazságszolgáltatás kezében volt – no, meg a helyi papénak –, aki a csínytevésünket jutalmazta vele. Lassan, ennek negyven éve már, csupáncsak régi emlék.
Öreganyóval ketten laknak a szomszéd falu szélén, egy takaros kis házikóban. Fiaik és az unokák elestek a fronton, csak egyikük szakadt messze-honba, „ámerikás magyarnak” állt. Onnan szokott néha levélben üzenni az öregeknek, hogy készül hozzájuk haza. A nagyszülők abból a kevéske pénzből élnek, amit ő küld nekik alkalomadtán, ami éppenhogy elég az éhenhaláshoz. Nehéz idők járnak mostanság, ugyanúgy, mint ahogy másoknak is leckét ad az élet mifelénk, csak a szeretet az, ami reményt ad a mindennapokban.
Hamar elkészültem, amíg átsuhantak az iménti gondolatok a fejemben, kész lett a fejsze, gyorsan benyeleztem, és az öreg reszkető kezébe nyomtam.
– Köszönöm, fiam. Mivel tartozok? – kérdezte, és a markában lévő néhány garast kezdte számolgatni nekem.
– No, bátyám, használja egészséggel! Este arrafelé járok, betérek, osztán iszunk rá egy áldomást! – majd útnak engedtem az öreget, búcsúzóul mondván neki:
– Jövőre új fejszét kellene csinálni, bátyám, mert ez lassacskán túlfogyatkozott a folytonos használattól. „Megette már a kenyere javát!“ – búcsút intve elköszöntünk, és tettem tovább a dolgomat.
Nagyon hideg van, farkasordító hideg. A kovácstűz melege átjárta a testem, talán még a lelkem is, akárcsak a nemrég berakott vasat, ami átizzott, hogy a kezeim alatt új életre leljen. Gyorsan leütöm öregapónak az új fejszét, és sietek a még délután fával megrakott szekérrel, amire feldobtam nekik pluszban a fa mellé, két zsák szenet.
Holnap karácsony lesz, öreganyó beteg, és még bő két óra járás szekérrel, mire odaérek. Sietnem kell nagyon, mert jó lenne időben visszaérnem a szomszéd faluból, hiszen engem is várnak odahaza, a hitvesem és a gyerekek. Nézd csak, közben meg nekiállt szitálni a hó, lassan, szállingózva hull alá, mint a régen várt megváltás az égből, melyet a Jóisten küld le ránk…
A kórházban ébredek, egyre hangosabb csipogással jelzi a gép, hogy lefolyt a második adag infúzióm, ami eltartott egész délelőtt, de a java csak most következik.
– Minden rendben van, Zoltán? Nem érzett közben semmi kellemetlent, rosszullétet, szájszárazságot vagy egyebet? – a doktornő elmosolyodott, miután megnyugtató választ kapott tőlem, majd újra elindította a gépet a következő adagommal és távozott.
Amíg az infúzióm megint elkezdett csepegni kínzó lassúsággal, lehunytam a szemem, és megpróbáltam visszakapaszkodni az álmaim közé…, csak reménykedni tudtam, hogy újra megtalálom, és a szekér célba ér velem.
