Varjú Zoltán: Egy Kortynyi Kávé

Varjú Zoltán:
EGY KORTYNYI KÁVÉ

Hajnali madárszóra ébredez a pirkadat
Álmatag szemekkel. Dereng még az éj.
Távoli ugatás hangja veri fel a csendet,
Kávét forral a tűz. Éjsötét leplet köhög
Hangosan a Hold mögé bújt néma űr
Mindenségbe szórva az ezüstkrákogást.
Megrepedt mennyezetről csüng alá
Megkoszlott falakat szürkére mázolón,
Árnyékot vetve a gyertyaláng. Leégett
Csonkjain semmi sincs, ami fellobogva
Rám messzetűnőn, halkulva fényt okád,
Csupán papírt serceg – toll alatt – a tintafolt.
Alszik még az ébredés, ösztön jelre vár,
Startra készen izma pattanásig megfeszül.
Halk neszekre válaszul lármázik a szél
Hangosan, ahogy az ablakokra ráterül.
Port takarna szunnyadón a ház falára
Hullott korom, ehelyett inkább jobblétbe
Szendereg, a málló vakolatra rápereg.
Eső szitál csendesen. Kávém illata bódít,
Jótékony feledésbe kergeti az éjszaka
Tovatűnő perceit a hajnali pír, miközben
Poharam melege zsibbasztja álmosan
Tenyerem, keserédes itala az ajkamba ízlel.
Indulni kéne már, persze, ha lenne hová,
Repítsenek szárnyaim, de régen földre
Hullott testemet a por lepi, kiásni senki sem
Fordít rá időt, inkább aprópénzre váltva
Vesz magának röpke áldást a feloldozás.
Reggelbe ringatta magát a fénylő napvilág,
Nedves fák lombjain csillan meg a fény,
Amíg az utolsó kortynyi kávémba zárva
Belém távozik az éjszakai vendég,
A lassú ébredésben kimúlt… éber álmom.

További bejegyzések