Varjú Zoltán: C’EST LA VIE…

Őszülő halántékát simítja csendesen Párizs,
Ódon macskakő kopog a Champs-Élysées-n.
Még érzem illatát, ahogy körbefon az ánizs,
Emléked szívembe markol a Szajna lágy ölén,
Mosolyod napsugár volt, a nevetésed kláris.

Friss croissant roppan, ajkam füröszti meg
Ajkad csókja, úgy mint régen, íze akár a méz.
Kishajónk ring velünk, a szívünk megremeg,
Kéz a kézben tartom lelkedet, ami megigéz,
Amíg a fény a felhők árnyékában szendereg.

Távoli harangszó integet a Sacré-Cœur felől,
Magához húznak hangjai, beléfájdul a szív.
Elfutnának lábaim a valaha megélt vágy elől,
Búcsút intve a múltnak, mondva: C’est la vie…
Hervadó ifjúságom még benned tündököl.

Roskatag reszketéssel múlik el a szépség,
Letűnt korok közt él az érzés: – Carpe diem!
Akkor abban hittél, hittem, ma semmi kétség,
Lassan rajtunk hagyja kéznyomát az Isten,
Külcsín mögé rejtve a benső lesz az érték.

Őszülő halántékát simítja csendesen Párizs,
Ódon macskakő kopog a Champs-Élysées-n.
Még érzem illatát, ahogy körbefon az ánizs,
Emléked szívembe markol a Szajna lágy ölén,
Mosolyod napsugár volt, a nevetésed kláris.

További bejegyzések