„If I should die, think only this of me:
That there’s some corner of a foreign field“
– (Rupert Brooke – The Solider)
Távolból bambul a horizont
ugyanolyan megposhadtízű
lágy eső csepeg most is akár
(ezer) évekkel ezelőtt Szkírosz
napsütötte partjain – verőfény
alatt szitált – ahogy szivárvány
nőtt az égre a lába földig ért
mint a magházból kitört dió
vagy emberagy formát öltött
kődarab hevert az ég láb alatt
ma lett a múlt: idézet kezdete
múltidéző: vége nincs csupán
csak végzete lehet a napsütés
este véget ér elszunnyad éjjel
pirkadatra vár majd újra kél
ugyanígy látta tán Akhilleusz
egykoron mielőtt Trója felé
indult volna megkeresni saját
vérpecsétes végzetét tengervíz
mögött a távolság végtelennyi
útnak tűnhet de mégis mindig
partot ér a vándor még ha célt
gyakran mégse tud csak vágy
gyötri szüntelen újabb indulás
készteti közvetlenül az érkezés
után érezhette Rupert Brooke
ezt röpke huszonhét éve alatt
folyton úton volt valahonnan
valahová amíg végleg révbe
jutott Szkírosz szigetén pihen
azóta akit örökre sírboltozat
takar – fiatal költő volt és ifjú
katona egy talán a sok közül
rég halott halhatatlan óriás
ki tudná azt megmondani(?)
hányan hol pihennek vajon
szerte széles nagyvilágban
írtak éltek haltak néha öltek
néha őket ölték utánuk halt
sok feltörekvő új nemzedék
akikre nem emlékezik senki
már kinek írtak minek éltek
» egyáltalán «
∇Δ
THE HORIZON STARES, ABOVE THE GRAVES OF LONG-DEAD POETS
„If I should die, think only this of me:
That there’s some corner of a foreign field…”
— (Rupert Brooke, The Soldier)
From afar, the horizon stares,
the same stale-tasting drizzle falls
as it did (a thousand) years ago –
back when it dripped through sunlight
upon Skyros’ sunlit shores,
as rainbows stretched from sky to earth,
their feet touching the ground,
like a walnut breaking from its husk
or a stone, shaped like a human skull,
lying beneath the heavens’ feet.
Today has become the past:
the beginning of a quote,
a recollection with no true end,
only the certainty of fate.
Sunshine dies with evening,
slumbers through the night,
then rises at dawn,
just as Achilles once saw it –
before he set sail for Troy
to seek his blood-stained destiny.
Beyond the sea, the distance
seems an endless road,
but the wanderer always finds shore,
even if he knows no goal –
driven by longing, restless still,
compelled to leave again
the moment he arrives.
Perhaps Rupert Brooke felt the same,
in his fleeting twenty-seven years,
forever journeying from somewhere
to somewhere else,
until he reached his final harbor,
resting now on the isle of Skyros.
Since then, the tomb has sealed him,
a young poet, a young soldier,
perhaps one among many –
or an immortal giant,
who can say?
How many more rest unknown,
scattered across the vast world,
who wrote, who lived, who died,
who sometimes killed,
and were sometimes killed,
followed by rising generations
no one remembers now.
Who did they write for?
Why did they live?
» Did it even matter at all? «
Fordította: Igor Bruckenheimer