Budapest, 1956. november 4–5.

November negyedikén hajnalban Budapestet ágyúdörgés ébresztette.
A Józsefváros szűk utcáin még sötétség honolt, amikor az első szovjet harckocsik lánctalpainak csikorgása végigfutott a házfalak között. Az ablaküvegek megremegtek, a kapualjakban vakolat hullott a földre, és valahol a Práter utca felől olyan robbanás hallatszott, hogy a szomszéd ház harmadik emeletén egyszerre három ablak tört ki.
A tizenkét éves Jancsika az ágyában feküdt, és a mennyezetet bámulta.
Már három napja alig evett valamit.
Az édesanyja előző este egy marék lisztből és kevés vízből próbált lepényt sütni a sparhelten, de a tészta odaragadt a vaslaphoz, és mire lekaparta, csak néhány keserű, megégett darab maradt belőle. Azt osztották el négyfelé. Jancsika a maga részét odaadta a hatéves húgának, Marikának, aki sírva kérte, hogy hadd kapjon még.
Az apjuk, Varga István, az asztal mellett ült, és a két kezét nézte.
Nagy, kérges keze volt. A Ganz-gyárban dolgozott lakatosként, amíg a harcok miatt le nem állt a munka. Azóta hol vizet hordott a ház lakóinak, hol a pincében segített elhelyezni a gyerekeket és az öregeket, hol pedig a környéken próbált valami ennivalót szerezni.
Aznap hajnalban is indulni készült.
– Hová mégy, édesapám? – kérdezte Jancsika.
– Megnézem, sütnek-e még a pékségben.
– Hozol kenyeret?
István egy pillanatig hallgatott.
– Ha jut, fiam.
– Tegnap is ezt mondtad – az éhség türelmetlensége szólt belőle.
Az apja felnézett, úgy érezte, mintha valaki ököllel mellbe vágta volna.
– Tudom, Jancsikám.
– Akkor én is megyek.
– Szó sem lehet róla. Hallod, mi van odakint?
A távolban újabb robbanás dörrent.
– De én gyorsabban futok nálad.
– Éppen ezért maradsz itthon.
István felvette kopott télikabátját, a zsebébe gyűrte az utolsó néhány forintot, majd a konyhaajtóból még visszanézett.
– Vigyázz anyádra meg a húgodra!
Jancsika bólintott.
Az apja eltűnt a lépcsőház félhomályában.
A fiú az ablakhoz ment. Az utcán egyetlen ember sem járt. A macskakövek között törött üveg csillogott, az egyik ház előtt pedig egy felborult villamoskocsi állt keresztben, amit néhány nappal korábban barikádnak használtak a felkelők.
A villamos oldalán golyóütötte lyukak sorakoztak.
Jancsika már megszokta őket.
Azt viszont még mindig nem értette, hogyan lehet, hogy az emberek néhány héttel korábban zászlókkal és énekszóval vonultak az utcákon, most pedig mindenki a pincékben rejtőzködött.
Október huszonharmadikán még ő is ott állt az apjával a tömeg szélén. Emlékezett a lyukas zászlókra, az idegenek ölelésére, az emberek arcára, amin valami különös fény ragyogott.
Akkor az apja azt mondta:
– Ezt jegyezd meg, fiam. Egyszer majd elmeséled a gyerekeidnek.
Jancsika megjegyezte, csak azt nem gondolta, hogy néhány nappal később már azt kell megtanulnia, milyen hangja van a közeledő harckocsinak.
A szomszéd lakásban lakó Gáborka valamivel fiatalabb volt nála.
Tizenegy éves, vékony, szeplős fiú, akinek mindig kócosan állt a haja, és aki minden helyzetben képes volt valami baromságot mondani, amitől a többiek dőltek a nevetéstől.
A háború előtti évekből egyiküknek sem voltak emlékei. Az ostromról csak a felnőttek beszéltek nekik. Gáborka apja, Szabó Lajos, gyakran emlegette, hogy egyszer már látta Budapestet romokban, és remélte, hogy a fiának soha nem kell ugyanazt átélnie.
Most a fiú a pincelépcsőn ült, két térdét átkarolva.
– Jancsi! – szólította meg, amikor meglátta barátját. – Nálatok van valami ennivaló?
– Nincs.
– Nálunk se.
– Apám elment kenyérért.
Gáborka felkapta a fejét.
– Az enyém is!
– Akkor biztos találkozni fognak.
– Lehet.
Egy darabig hallgattak.
A pincében petróleumlámpa égett. A fal mellett matracok, pokrócok, befőttesüvegek és mindenféle összerakott holmik hevertek. Egy idős asszony rózsafüzért morzsolgatott, valaki halkan köhécselt a sarokban.
– Ha kapunk kenyeret – szólalt meg Gáborka –, én a csücskét kérem.
– Miért pont azt?
– Mert azon van a legtöbb héj.
– A belseje finomabb.
– Neked.
Jancsika elmosolyodott.
– Akkor én megeszem a belét, te meg a héját.
– Jó.
Kezet fogtak rá, ezzel megvolt a rögtönzött megállapodásuk.
Varga István és Szabó Lajos valóban találkoztak a pékség előtt. A kis pékműhely egy mellékutcában állt, néhány sarokra a Corvin köz környékétől. Az öreg pék, Faggyas Mihály, napok óta szinte megállás nélkül dolgozott. A kemencéjében akkor is izzott a parázs, amikor a környező házakban már sem villany, sem rendes fűtés nem volt.
A műhely előtt hosszú sor kígyózott, asszonyok kendőben, öregemberek kopott kabátban, fiatal lányok kosarakkal a kezükben. Volt, aki órák óta várakozott.
Az emberek szinte alig beszéltek egymással, kizárólag a szükségesre törekedtek. Időnként lövések hallatszottak, olyankor mindenki a falhoz húzódott, aztán a sor lassan újra rendeződött, amikor István és Lajos odaértek, a pék éppen az utolsó kenyereket osztotta szét.
– Elfogyott! – kiáltotta rekedten. – Emberek, mára ennyi!
Egy asszony sírva fakadt.
– Mihály bácsi, három gyerekem van otthon!
– Tudom, lelkem. Tudom.
– Legalább egy fél kenyeret!
Az öreg a fejét rázta.
– Egy morzsa sincs.
István előrelépett.
– Mihály bátyám, minket is gyerekek várnak otthon.
A pék megismerte.
– Pista, hidd el, ha volna, adnék.
– Hová lett ennyi kenyér?
Mihály levette a sapkáját, és megtörölte a homlokát.
– Hajnalban elvittek egy nagy adagot a fiúk a barikádokra. A Corvin környékén harcolóknak. Két napja alig ettek, volt köztük olyan, aki még gyereknek számítana.
– Tudom – mondta István halkan.
– Aztán jöttek a környékbeliek, amit tudtam, szétosztottam. Pénzt se kértem mindenkitől.
Lajos a bezárt műhelyajtóra pillantott.
– Mikor lesz újabb sütés?
– Ha marad liszt, ha lesz mivel fűtenem, és ha addig nem lövik szét az egész utcát, estére talán kisütök még egy adagot.
– Visszajöhetünk?
– Megpróbálok félretenni nektek egy veknit. Többet nem ígérhetek.
István megszorította az öreg kezét.
– Ilyenkor az is életet menthet, Mihály bátyám.
Mihály keserűen elmosolyodott.
– Mostanában minden vekni annyit ér.
A két férfi üres kézzel indult haza.
Útközben egy kapualjban meg kellett húzódniuk, mert a főút felől géppuskaropogás hallatszott. Néhány felkelő futott át a kereszteződésen, egyikük vállán puskával, a másik kezében benzinespalackkal.
A legfiatalabb talán tizenhat éves lehetett.
István sokáig nézett utánuk.
– Gyerekek – mondta.
Lajos bólintott.
– A mieink is ilyenek lesznek pár év múlva.
– Ha megérik.
Erre már egyikük sem felelt.
Amikor hazaértek, Jancsika már a lépcsőfordulóban várta őket, aki először az apja kezét nézte, aztán a kabátját, végül az arcát.
– Nincs? – kérdezte a felesége.
István megrázta a fejét.
– Elfogyott, Éva.
– De hát azt mondtad…
– Tudom.
– És a pék?
– Estére ígérte a hajnali sütést.
Jancsika szeme felcsillant ekkor.
– Akkor menjünk vissza, édesapám!
– Most nem lehet, Jancsikám.
– Miért?
– Mert odakint harcolnak.
– De estére már nem fognak!
István fáradtan leült a lépcsőre.
– Ezt senki sem tudja, kisfiam.
– Én elmegyek veled, édesapám!
– Dehogy jössz, nem jössz sehová!
A fiú összeszorította a száját.
– Marika is éhes.
– Tudom.
– Anyu is.
– Tudom, Jancsikám. Mindenki éhes.
– Akkor miért nem csinálunk valamit, édesapám?
István hirtelen felállt.
– Mert az apád vagyok, és azt akarom, hogy életben maradj!
A fiú hátrahőkölt.
Az apja soha nem kiabált vele így.
Néhány másodpercig némán nézték egymást.
Aztán István lehajtotta a fejét.
– Ne haragudj, kisfiam.
Jancsika nem válaszolt, csak arra tudott gondolni, hogy a pékség alig néhány utcányira van, és egy vekni kenyérért talán mégis érdemes volna odamenni.
Délutánra a harcok még hevesebbé váltak, a Corvin köz környékén a felkelők makacsul tartották állásaikat. A szovjet harckocsik a szélesebb útvonalakon próbáltak előrenyomulni, miközben a mellékutcákból és az emeleti ablakokból időnként lövések érték őket. A környék házai beleremegtek a folytonos ágyútűzbe.
Jancsika és Gáborka a pincében ültek, a kisebbik fiú a zsebéből elővett egy apró, kopott üveggolyót.
– Emlékszel erre?
– Persze. Tőlem nyerted.
– Csaltál.
– Te csaltál!
– Akkor is én nyertem.
Gáborka a fény felé tartotta az üveggolyót.
A belsejében zöld és kék csíkok kanyarogtak.
– Ha vége lesz ennek az egésznek, visszavágót játszunk.
– Jó.
– És ha nyerek, megkapom a piros golyódat is.
– Azt már nem!
Nevettek, aztán a nevetésük lassan elhalt, ahogy fentről újabb robbanás elnyomta a gyermekzsivajt.
Gáborka a tenyerébe zárta az üveggolyót.
– Szerinted meddig tart még?
– Nem tudom.
– Apám azt mondta, egyszer csak vége lesz.
– Az enyém is.
– Akkor biztos.
Jancsika a lépcső felé pillantott, odafent valahol kenyér sült, a gondolat szinte fájt neki. Maga elé képzelte a ropogós, barna héjat, a puha, fehér belsejét, a friss kenyér melegét, amit két kézzel kell tartani, mert átforrósítja az ember ujjait.
– Gabi!
– Mi az?
– Este elmegyünk a pékségbe.
Gáborka tágra nyitotta a szemét.
– Apád megengedte?
– Nem.
– Akkor hogy?
– Majd kiszökünk.
– És ha lőnek?
Jancsika egy pillanatig hallgatott.
– Megvárjuk, amíg abbahagyják.
Gáborka elgondolkodott.
– Szerinted Mihály bácsi tényleg süt még?
– Megígérte édesapámnak.
– Akkor veled megyek.
A két fiú egymásra nézett, eközben odakint újabb harckocsi dübörgött végig az utcán, egyikük sem tudta, hogy a következő nap mit hoz majd magával.
November ötödikének hajnalán hideg köd ereszkedett a Józsefvárosra, a harcok egész éjjel folytatódtak. A házak homlokzatán fekete sebek tátongtak, a járdákon üvegtörmelék és tégladarabok hevertek. A levegőben fojtogató füst, nedves vakolat és elégett benzin szaga keveredett.
Jancsika nem aludt, az éjszakát a pince egyik sarkában töltötte, a húgát átölelve, Marika álmában többször is felsírt, az édesanyjuk pedig minden alkalommal megsimogatta buksiját.
Reggelre már a víz is fogytán volt.
Az apja korán felment megnézni, lehet-e valahonnan hozni néhány vödörrel. Az édesanyja a többi asszonnyal a pince hátsó helyiségében próbált tüzet rakni, hogy legalább meleg adhassanak a gyerekeknek és az idős embereknek.
Jancsika ekkor kisurrant a lépcsőházba, ahol Gáborka a lépcső alján várta.
– Most? – kérdezte.
– Most.
– De tegnap este azt mondtad…
– Tegnap este végig lőttek. Most csendesedett el minden.
Valóban, néhány perce elhallgattak a fegyverek, ez a csend azonban olyan volt, mint amikor a vihar magjában hirtelen megáll a szél. Egy újabb vihar előtti csend.
Gáborka megigazította nagyra szabott kabátját.
– Apám megöl, ha megtudja.
– Az enyém is.
– Akkor siessünk.
Kisurrantak a hátsó kapun, a pékség felé vezető utcákon alig lehetett haladni.
Az egyik kereszteződésben leszakadt villanyvezeték lógott a földre, egy ház előtt szétlőtt teherautó állt, mögötte homokzsákokból, bútorokból és macskakövekből emelt barikád húzódott.
A fiúk a falak mellett osontak.
Gáborka minden neszre összerezzent.
– Jancsi, menjünk vissza!
– Már közel vagyunk.
– Honnan tudod?
– Ismerem az utcát.
A következő sarkon egy fegyveres fiatalember állította meg őket, arca kormos volt, bal karján fehér kötés.
– Hé! Hová mentek, kölykök?
– Kenyérért – felelte Jancsika.
A férfi hitetlenkedve nézett rájuk.
– Kenyérért?
– Igen. Mihály bácsi megígérte, hogy süt.
– Az Isten szerelmére, tudjátok, hol vagytok?
Jancsika nem felelt.
– Ez itt harci terület! Forduljatok vissza!
Gáborka már indult volna, de Jancsika megmakacsolta magát.
– Otthon éhesek a testvéreink.
A férfi lenézett a két sovány gyerekre.
– Hány évesek vagytok?
– Tizenkettő.
– Én tizenegy – tette hozzá Gáborka.
A felkelő lassan kifújta a levegőt.
– Nekem is van egy öcsém. Tízéves. Kőbányán laknak anyámékkal, már három napja nem tudok róluk semmit.
A távolban lövés dördült.
A férfi hátrafordult.
– Figyeljetek rám! Azon a kapualjon át eljuttok a mellékutcába. Ha szerencsétek van, még nyitva találjátok a pékséget. De ha lövést hallotok, azonnal hasra vágjátok magatokat. Megértettétek?
A fiúk bólintottak.
– És visszafelé ugyanitt jöttök!
– Igenis! – felelte Jancsika szalutálva.
A férfi halványan elmosolyodott.
– Na, menjetek, kis katonák. De aztán élve lássalak benneteket!
Faggyas Mihály a kemence előtt állt, amikor a két fiú berontott.
A pékség ablakait deszkákkal fedték be, ezért bent félhomály uralkodott, csak a kemence nyílásából kiáradó vörös fény világította meg az öreg arcát.
– Szent Isten! Ti meg mit kerestek itt?
– Kenyérért jöttünk! – vágta rá Jancsika.
– Miféle kenyérért?
– Tegnap megígérte apámnak.
Az öreg megtorpant.
– Varga Pista fia vagy?
– Igen.
– És te?
– Szabó Lajosé.
Mihály lehunyta a szemét.
– Az a két szerencsétlen ember… Biztosan a fél várost felforgatják miattatok.
– Van kenyér, Mihály bácsi? – kérdezte Gáborka.
A pék a kemence melletti polcra pillantott.
Ott feküdt egyetlen, frissen sült vekni.
Nagy, aranybarna kenyér volt, oldalán vékony repedéssel, még gőzölgött.
Jancsika úgy nézte, mintha valami mesebeli kincset látna.
– Ez az utolsó – mondta Mihály. – A többit már elvitték a harcolóknak meg a sebesülteknek.
– Megvehetjük?
– Elvihetitek.
– De édesapám adott pénzt… – tódította Jancsi a sublótról elemelt pénzre.
– Majd egyszer elszámolunk.
Az öreg egy tiszta vászonkendőbe csavarta a kenyeret, és Jancsika kezébe adta.
– Most pedig induljatok haza. Egy pillanatig se várjatok!
Gáborka a veknire pillantott.
– Mihály bácsi, szabad egy kicsit megszagolni?
Az öreg szeme megtelt könnyel.
– Szabad, kisfiam.
Gáborka odahajolt.
Mélyen beszívta a friss kenyér illatát.
– Olyan, mint régen – suttogta.
Mihály megsimogatta a fejét.
– Lesz még ilyen minden reggel. Meglátod.
Visszafelé már a barikád közelében jártak, amikor meghallották a harckocsi lánctalpainak csikorgását, először csak mély, távoli morajlás volt, aztán a föld is megremegett a talpuk alatt.
A korábban látott felkelő a barikád mögül kiáltott rájuk:
– Földre! Azonnal!
Jancsika megragadta Gáborka karját, a következő pillanatban a kereszteződés túlsó végén megjelent egy szovjet harckocsi. Hatalmas, sötét teste lassan fordult be az utcába. A tornyán vörös csillag látszott, ágyúcsöve pedig a barikád felé mozdult, mögötte gyalogos katonák haladtak.
Valaki a felkelők közül tüzet nyitott, amire a harckocsi géppuskája válaszolt.
A lövedékek végigszántották a házfalat, a vakolat és a téglapor szinte belerobbant a levegőbe, amíg az egyik ablakkeret darabokra tört, és csörömpölve kizuhant az utcára.
Jancsika a földre vetette magát, de a kenyeret mindvégig a mellkasához szorította. Gáborka mellette feküdt, két kezét a fejére szorítva.
– Jancsi! – sikoltotta. – Félek!
– Maradj lent!
A barikád mögött a felkelők puskái ropogtak, az egyik férfi benzinespalackot hajított a harckocsi felé. Az üveg a jármű oldalán tört szét, azonnal lángba borítva azt. A harckocsi azonban továbbmozdult, a lánctalpai alatt recsegve roppantak össze a barikád elé tolt bútorok.
A tornya lassan elfordult és a következő pillanatban elsütötte lövegét.
A robbanás olyan erővel rázta meg az utcát, hogy Jancsika néhány másodpercig semmit sem hallott. A szemközti épület homlokzata felszakadt, téglák, gerendák, üvegdarabok záporoztak a járdára. A levegőt sűrű, szürke por töltötte meg.
A fiú érezte, hogy valami végigkarcolja az arcát.
A kenyér még mindig a kezében volt.
Gáborka felnyögött.
– Jancsi…
– Itt vagyok!
– Menjünk haza!
A fiú megpróbált felállni.
Jancsika visszarántotta.
– Ne! Még lőnek!
A barikád mögül valaki kiáltott, egy másik férfi a földre zuhant.
A géppuska ismét felugatott.
Gáborka, talán a rémülettől, talán mert a közeli kapualjban keresett menedéket, hirtelen megmozdult, néhány lépést tett csupán.
Ekkor egy rövid sorozat söpört végig az utcán, a fiú megtántorodott, aztán lassan térdre ereszkedett, majd oldalára dőlt.
Jancsika először azt hitte, megbotlott.
– Gabi! Gyere vissza!
A barátja nem mozdult.
– Gabi!
Jancsika odakúszott hozzá.
A fiú az oldalán feküdt, kabátján sötét folt terjedt, a szeme nyitva volt.
– Jancsi… – suttogta.
– Itt vagyok! Felállunk, jó? Hazamegyünk!
Gáborka ajka megremegett.
– A kenyér…
– Megvan! Nézd, megvan!
Jancsika felemelte a vászonkendőbe csavart veknit.
– Hazavisszük, és megfelezzük!
Gáborka alig észrevehetően elmosolyodott.
– A csücskét…
– Azt neked adom! Megígértem!
A fiú tekintete elrévedt.
– Anyunak… mondd meg…
Nem fejezte be.
Jancsika megrázta a vállát.
– Gabi!
A lövések tovább ropogtak.
– Gabi, kelj fel!
A barátja nem válaszolt.
– Gáborka!
A felkelő, aki korábban útba igazította őket, a következő pillanatban melléjük vetődött és megragadta Jancsika kabátját.
– Gyere, kisfiam!
– De Gabi!
A férfi rápillantott a földön fekvő gyerekre. Egyetlen pillantás elég volt.
– El kell mennünk!
– Nem hagyhatom itt!
– Visszajövünk érte!
Jancsika kétségbeesetten kapaszkodott a barátjába.
– Gabi, hallod? Visszajövünk!
A férfi végül a karjába kapta, és a közeli kapualjba rohant vele, a fiú kezében szorongatott kenyérrel együtt.
Koradélutánra megint elcsendesedett az utca, a felkelők visszahúzódtak, a szovjet harckocsik pedig továbbhaladtak. A barikád helyén elszenesedett bútorok, összetört téglák és füstölgő roncsok maradtak csupán, azok is csak mementónak.
Gáborkát a ház lakói segítettek hazahozni az édesapának, míg édesanyja a lépcsőfordulóban várta őket, amikor meglátta a pokrócba burkolt kis testet, először egyetlen hang sem jött ki a torkán. Aztán olyan mély és fájdalmas kiáltás szakadt fel belőle, amit a pincében lévők életük végéig nem felejtettek el soha. Szabó Lajos a falnak támaszkodott, nehogy összeroskadjanak lábai, pedig nagy, erős ember volt, aki addig mindig tudta, mit kell tennie.
Most csak állt, és halott fiát nézte.
Eközben Jancsika a saját lakásuk ajtajában ült, édesapja mellette térdelt.
– Miért mentél el, kisfiam?
A fiú nem válaszolt.
– Miért?
– Én csak kenyeret akartam hozni.
István lehunyta a szemét.
– Tudom.
– Gabiék is éhesek voltak.
Az apja átölelte.
Jancsika ekkor sírni kezdett, úgy sírt, ahogy addig még soha. Rázkódott a válla, levegő után kapkodott, és újra meg újra ugyanazt ismételte:
– Én mondtam neki, hogy jöjjön… Én mondtam neki…
István szorosan magához húzta.
– Hallgass rám, fiam. Te csak kenyeret akartál hozni. Mindkettőtöknek. Érted?
– De ha nem megyünk…
Az apja nem tudott felelni, talán erre nem is volt igazi felelet.
Este Jancsika az asztalra tette a veknit, a kenyér már rég kihűlt.
A héjára szürke por tapadt, a vászonkendőn apró vérfoltok sötétlettek.
Marika azonnal odalépett.
– Kenyér!
Az édesanyja megfogta a kezét.
– Várj, kicsim.
Jancsika sokáig nézte a veknit, aztán óvatosan felemelte.
– Átviszem.
Az apja ránézett.
– Hová, Jancsikám? – kérdezte édesanyja.
– Gabiékhoz.
– Kisfiam, nálunk sincs mit enni.
– Tudom. – Jancsika Marikára pillantott, a kislány értetlenül nézett vissza rá.
– Gabi azt mondta, a csücskét kéri. – mondta Jancsika, lélekben összetörten.
Az édesanyja a szája elé emelte a kezét, hogy visszatartsa zokogását kisfia előtt.
– Megígértem neki – folytatta Jancsika. – és most már nem tudja megenni.
István lassan felállt, kisfia szemébe nézett, aztán kinyitotta előtte az ajtót.
– Gyere, Jancsikám. Elkísérlek.
Szabóék lakásában egyetlen gyertya égett.
Gáborka édesanyja az ágy szélén ült. A kezében a fia kék-zöld csíkos üveggolyóját forgatta, míg Lajos az ablak mellett állt.
Amikor Jancsika belépett, mindketten felé fordultak.
A fiú két kézzel tartotta a kenyeret.
– Ezt… ezt Gabival hoztuk, de nálunk maradt.
Az asszony kisírt arca összerándult, ekkor Jancsika közelebb lépett.
– Mihály bácsi adta, ez az egyetlen vekni maradt.
Letette az asztalra.
– Gabi azt mondta, hogy a csücskét szereti a legjobban.
A szobára mélységes, síri csend borult.
A fiú a kenyérre nézett.
– Azt akartuk, hogy megfelezzük. De most… most inkább maguknak hoztam.
Szabó Lajos lassan odalépett hozzá.
Egy pillanatig úgy tűnt, mondani akar valamit, aztán letérdelt a fiú elé, és átölelte. Jancsika érezte, ahogy a férfi válla megremeg.
– Bocsásson meg – suttogta Jancsika.
Lajos még szorosabban tartotta.
– Menj haza, kisfiam. Édesapádék várnak.
Az asszony ekkor felállt, odament az asztalhoz, és elővett egy kést.
A kenyér héja halkan roppant, amikor belevágott. Levágta az egyik végét.
Aztán a másikat.
A középső részt két egyforma darabra osztotta.
Az egyik felét visszacsavarta a kendőbe, és Jancsika kezébe adta.
– Ezt vidd haza Marikának, biztosan nagyon éhesek.
– De én…
– Vidd csak.
A fiú engedelmesen átvette. Az asszony a levágott kenyércsücsköt a tenyerébe fogta és sokáig nézte.
Aztán odalépett a fia üres székéhez, és letette rá.
Senki sem szólt, a gyertya lángja megremegett, ahogy elhaladt mellette Jancsika. Odakint valahol ismét lövés dördült.
Sok-sok év telt el azóta. Budapest sebei lassan begyógyultak, a házakat kijavították, a romokat eltakarították, az utcákon újra villamosok csilingeltek, az emberek megtanultak együtt élni az emlékeikkel. Igen. Voltak dolgok, amikről hosszú ideig csak suttogva lehetett beszélni.
Jancsika felnőtt, családja lett, gyermekei, később unokái. Megtanulta, hogy az élet néha olyan keresztet rak az ember vállára, amit nem tehet félre, amivel neki kell tovább mennie a Golgotára. Mert csak élet van, ami mindenkinek a sajátja, olyan, amit egyedül csak neki mértek. Talán okulásul, talán más miatt.
Minden november negyedikén ha felébredt, elment és vett egy friss, ropogós vekni kenyeret. Hazavitte, letette az asztalra, és levágta az egyik csücskét, azt soha nem ette meg. Egy kis tányérra helyezte és kitette az ablakpárkányra, hadd csipegessék a madarak.
Az unokája egyszer megkérdezte:
– Nagypapa, miért hagyod mindig ott azt a darabot?
Az öreg sokáig hallgatott, aztán az ablakon túlra nézett, ahol a novemberi köd lassan beborította a háztetőket.
– Tudod, kincsem, volt egyszer egy barátom – mondta. – Gáborkának hívták.
– És hol van most?
„Jancsika“ megsimogatta unokája fejét.
– Régen meghalt.
– Katona volt?
Az öreg megrázta a fejét.
– Tizenegy éves kisfiú volt.
– Akkor miért halt meg?
Az egykori „Jancsika“ tekintete a tányéron fekvő kenyérdarabra esett, csak hosszú idő után szólalt meg újra a nagypapa.
– Mert egyszer hoztunk egy döntést és elindultunk egy vekni kenyérért.
A kisfiú persze nem értette, hiszen még túl fiatal volt hozzá. Az öreg azonban tudta, hogy egyszer majd megérti ő is az emberi döntések súlyát, és azoknak következményeit.
A novella történelmi hátteréül az 1956. november 4-én megindított szovjet támadás és a budapesti fegyveres ellenállás szolgált. A szereplők és személyes sorsuk fikciók, minden egyezősség a véletlen műve csupán. A történet a forradalom civil áldozatainak, különösen a gyermekeknek állít emléket, akik minden fegyveres konfliktusnak a legnagyobb, vétlen vesztesei…