Varga Klára: A folyón járó asszony

Volt egyszer egy ember meg egy asszony. Nagyon szépen akartak élni. Szépen is éltek. Volt egy házacskájuk meg egy kertecskéjük a domboldalban, naphosszat azokat csinosítgatták.
Hanem a ház alatt, a kert alatt sok száz éves temető volt a föld mélyén. Azért temetkeztek oda a régiek, nehogy az árvíz kimossa a holtakat. Mert a domb alatt egy széles folyó hömpölygött.
Boldogan élt az ember a csinos házacskájában, szerette a feleségét is, egy valami bántotta csak: éjszaka nem tudott aludni, mert folyton hallotta a föld alól a halottak énekét.
Bevett altatóport, bedugta a fülét dugóval, másik szobába vitte az ágyát, a házát is el akarta már adni, de minden hiába, a holtak egyre csak énekeltek a föld alól minden egyes éjszaka. Néha még hívogatták is, hogy énekeljen velük.
Egyik éjjel hajnaltájt az ember elszunnyadt, és egy hang – talán női hang volt – így szólt hozzá álmában:
Nem büntetés, hanem ajándék, hogy hallod a halottak énekét. Énekelj velük!
Akkor az ember éjjelenként elkezdett énekelni a halottakkal, nappal meg az élőknek dalolta el, amit tőlük tanult.
Egy éjjel a szelek is nekibátorodtak, meglátogatták, és ők is elénekelték neki az énekeiket. Így teltek, múltak évek.
Egy nap az ember azt gondolta magában. Megöregedtem, bármikor meghalhatok. De ki fog akkor énekelni a halottakkal, és ki békíti majd a szeleket?
Másnap zuhogni kezdett az eső, három napig esett egyfolytában Amikor kisütött a nap, az ember kiment a kertbe. Hát mit látott? A fű között itt is, ott is ezüstösen fénylett valami. Felemelt egyet.
Egy síp volt az. Mindet összeszedegette, s hát, ahogy megfújta a sípokat, a halottak éneke szól t belőlük.
A nap hamar felszárította a vizet. Az ember kiment kapálgatni, ásogatni a kertjébe. Ahogy ott kapirgált, a földből mindenhonnan aranysípok kerültek elő. Összeszedte azokat is. Megfújkálta őket, s nyomban ráismert a szelek énekére.
Pár nap múlva erős szélvihar kerekedett. Csavargatta a fákat, tépte a kerítéseket, vitte mindenfelé a léceket, deszkákat. Úgy tele lett fadarabokkal az ember kertje, hogy mozdulni sem tudott.
Amikor végre szélcsendes, esőtlen napok köszöntöttek be, az ezüst és az arany sípokból az ember összerakott egy hangszert. Igazából a sípok maguktól mentek a helyükre. Örült nagyon az ember, már alig várta, hogy zenéljen a hangszeren. De olyan nagy ormótlan holmi volt, hogy nem tudta bevinni a házba.
Mondta neki a felesége:
Ott az a sok fa, csinálj valami tetőt a hangszer fölé.
Neki is állt az ember, és amikor készen volt, kihívta a feleségét, hogy nézze meg.
Az asszony összecsapta a kezét:
Te hajót építettél ide, a hegyoldalba? – nem is tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen.
Nézte az ember, innen is, onnan is, hát tényleg hajó lett.
Egy nap megjelent náluk egy menyecske. Fiatal volt, jókedvű, erős is. Azt mondta, maga sem tudja, miért zörgetett be hozzájuk, de az ember meg a felesége nem bánták, jó szívvel látták. Megkínálták étellel, itallal. Hanem amikor megmutatták neki a kertben a hajót, a menyecske pimaszul kacagni kezdett.
Rápirított az ember:
Ne kacagjál, menyecske, mert ezt a hajót mi hárman fogjuk vízre tenni.
Úgy is volt. Addig húzták-vonták, hogy csak levitték a partra. Akkor az ember meg a menyecske felment a hajóra, a feleség meg elbúcsúzott tőlük. Nem is igen bánkódott, mert tudta, hogy az ember mindig haza fog menni hozzá.
Ketten járták azontúl a folyót, az ember meg a menyecske. Mindenfelé elénekelték a szelek és a halottak dalait. A fáknak, bokroknak, a madaraknak, de még a köveknek is énekeltek ám, nem csak az embereknek. A menyecske az embertől sok mindent eltanult az úton.
Így teltek-múltak az évek. Hanem az embernek egyszer csak eljött az ideje. A felesége már várta a kikötőben, és hazavitte. Amikor meghalt, az asszony szépen eltemette.
Sírt keservesen a menyecske, hogy nincs vele a mestere, de tudta, hogy most már neki kell hajtania a hajót, és énekelni mindenfelé.
Hosszú éveken át egymagában járta a folyót. De egy nap elfáradt. Nézegette a hajóját, hogy milyen rozoga, hogy bizony elkelne a férfikéz, javítani kellene itt is, ott, a magányba is belefáradt már.
Másnap egy keskeny patakocskát látott, amely belecsordogált a folyóba, s azon a patakon egy csónakot, abban egy deli legényt, aki így szólt hozzá:
Aj, de jó, hogy itt talállak menyecske, mert még senkinek nem tudtam elénekelni a magam szerzette éneket. Meghallgatod-e? –
Örült a menyecske, hát persze, hogy meghallgatta a legény énekét. Meg is dicsérte, mert nem volt abban hiba, de közben kezdett tanakodni, hogy lesz ez tovább, ha már így összetalálkoztak. Vajon ez a legény száll át hozzá a hajóra, vagy ő menjen vele azon a kis csónakon?
Csakhogy a legény mást gondolt. Már búcsúzott is sietősen, fordította a csónakját, s evezett visszafelé, amerről jött.
A menyecskének, akit akkor inkább már asszonynak hívtak, elfacsarodott a szíve.
Telt, múlt az idő, egyszerre csak megint egy torkolathoz érkezett, de ott már egy bő vizű patak ömlött a folyóba, s azon is jött egy legény a csónakján. Meg is szólította a folyón járó asszonyt:
A piacról jövök, megmaradt egy kosár almám, elfogadnád-e, mert hazavinni nem akarom.
A menyecske szíves -örömest elfogadta a kosár almát, s megint kezdett spekulálni, hogy majd a legényt jön a hajójára, vagy ő szálljon be a csónakba. De hiába, mert a legény fordult, s ment haza a feleségéhez, gyermekeihez.
A folyón járó asszony megint elbúsult az árvaságán, de aztán azt gondolta magában:
Tán, ha valami korosabb férfi kerülne egy olyan jó széles folyóról, az megbecsülne engem is.
Egy jó pár nap múlva látja ám az asszony, hogy egy folyó ömlik az ő folyójába, s jön rajta bárkán egy érettebb, de szép tartású férfi.
Meg is szólította az asszonyt:
Én olyan nagy sötét bánatban vagyok már régóta, de talán te meg tudnál vigasztalni.
Énekelt neki az asszony, el is űzte a bánatát. Közben megint azon jártatta az eszét, hogy ezzel az emberrel már csak összebútoroznak. De az meg feljajdult:
Jaj, hova lett a bánatom? Egyebem se volt soha ezen a világon. – azzal megfordult, és visszaevezett oda, ahonnan jött, hogy ne kelljen szomorkodás nélkül élnie.
Az asszonyban csak napok múlva gerjedt föl a harag. De akkora nagy harag volt, hogy vihar lett belőle, dörgött, villámlott, a nagy hullámok úgy csapkodták ide-oda a hajót, hogy kifordult belőle a szelek és a halottak énekét játszó hangszer, és elnyelte a folyó.
Az asszony búsult erősen, de aztán azt gondolta magában:
Jó helyen van az a hangszer a folyó fenekén, mert a mesterem meg sem tanított játszani rajta.
Könnyebb lett a hajó, az már igaz, jobb volt így kormányozni, gyorsabban haladt. Az asszonynak most már az volt a terve, hogy kimegy a tengerre énekelni, azért is, hátha majd ott párra talál.
Messziről már meg is látta is a végtelen nagy vizet, de akkor hirtelen egy nagy fekete rémpofa bedugta a fejét a hajóba. A tengeri sárkány volt az. Az asszony sokat hallott felőle a kikötőkben, de hitte is, nem is, hogy a tengeri szörny, aki felborogatja a kalózok hajóit, létezik.
A tengeri sárkány így szólt az asszonyhoz:
– Régóta figyellek téged. Ne félj tőlem, mert segíteni akarok neked.
– Ugyan mit tudnál segíteni? – kérdezte az asszony csúfondárosan.
-Rögtön meglátod – felelte a tengeri sárkány – nagyot csapott a farkával, és a hajó mindenestül belefordult a vízbe.
Az asszony egészen a folyó legaljáig lemerült, s ott egy víz alatti városban találta magát. De nem sok ideje maradt nézelődni, mert hirtelen előtte termett a mestere.
Azt hittem, te már régen a mennyországban vagy. – mondta neki az asszony, miután megölelték egymást.
Nem tanítottam meg neked mindent. Meg kellett, hogy várjalak.– felelte a mester, aztán elvezette a folyón járó asszonyt egy virágos térre, annak a közepén állt a hangszere.
Körben a padokon kíváncsi városlakók ültek, akik meg akarták hallgatni a mester játékát. Megszólaltak a sípok, felzengett újra a szelek és a halottak éneke.
Amikor vége lett a koncertnek, a közönség szétoszlott, az asszonyt pedig oktatni kezdte a mester, hogyan kell játszani a hangszeren. Amikor végeztek, a mester kikísérte a titkos kapuhoz, ahol vissza lehet jutni az itteni világba.
A folyón járó asszony nem emlékezett rá, hogyan került a víz alatti városból egy kopár vízpartra. Ott ébredt fel, vele együtt kottákat, hangszereket, személyes tárgyakat vetett ki a folyó. De a hajójából nem sok maradt: néhány léc meg deszka úszkált a víz tetején.
Miután számba vette a megmaradt holmit, köztük a mestere hangszerét, körbenézelődött a kietlen parton az asszony, s mit látott? Egy férfi hatalmas cédrusokat döntött ki a közeli erdő szélén.
Az asszony megkérdezte tőle:
Te meg miért vágod ki ezeket a gyönyörű szent fákat?
Nem látod, hogy mind elszáradt már régen? – szólt vissza a férfi. – Egy falu volt itt, de mindenki meghalt vagy elköltözött. Szentély is állt itt valaha, de már nem jár ide senki, egyedül maradtam.
Ha már kivágod a fákat, legalább add nekem, hogy hajót építhessek.
Nem bolyongtál még eleget? Maradj itt inkább, házat is építhetnék ezekből a cédrusokból. Gyerekünk is születhetne. Tudom.
De hiába, az asszony hajthatatlan volt. A férfi segített hajót építeni, és adott neki néhány cédrus csemetét, hogy amerre jár, hagyjon ott egyet-egyet.
Amikor elkészült a hajó, az asszony vízre szállt, és elindult a tenger felé. Amikor a tenger bejáratához ért, a tenger népei üdvözölték. Tisztelték nagyon, de azt is mondogatták egymás között, lám, a folyón járó asszony nem tudja, hogy aki ember létére idáig elért, már bármit kívánhat, mert minden szívbéli kívánsága teljesül.
Járta a tengert az asszony az új hajóján. Énekelt, zenélt, kikötött mindenhol, ahová csak hívták. De hiába várta, hogy a tengeren majd összetalálkozik egy férfival, aki hozzá hasonló.
A tenger népei között volt egy kicsi sellő, olyan, mint egy nyolc éves forma kislány. Ő nagyon megszerette az asszonyt, sokszor lopva a nyomában járt. A szívén viselte a sorsát.
Egyszer aztán, amikor egy halászfalunál kikötötte a hajóját az asszony, odaszólt neki:
Ha majd visszafelé jössz, keress meg, mutatok neked valamit.
Nagyon megörültek az asszonynak a faluban. Lagziba is meghívták, táncolva, énekelve mentek vele végig a főutcán. Amikor elbúcsúzott tőlük az asszony, és a kikötőbe ért, eszébe jutott a kicsi sellő, hívta is nyomban.
A kis tengeri lény bevitte őt egy víz alatti barlangba, ami szakasztott olyan volt, mint egy fazekas műhely. Csakhogy nem agyagedényekkel volt megrakva, hanem ágyak álltak benne. Mindegyik ágyon egy férfi feküdt. Az összes férfi ott volt, akit a folyón járó asszony valaha is szeretett. A gyerekkori pajtása, a gyerekkori szerelme, az unokatestvére, az apja, a nagyapja, a keresztapja, a tanító bácsija, a mestere, és mind a kedvesei, még a plátói szerelmek is.
Az asszony végigjártatta rajtuk a szemét, a kicsi sellő pedig így szólt:
No, te folyón járó asszony! Gyűrd föl a ruhád ujját, és dagasszál magadnak olyan férfit, amilyen neked kell. Mert meglátod, olyan idők jönnek, amikor nem maradhatsz egyedül a tengeren.
Hát jól van, neki is állt az asszony, mert érezte, bele is borzongott, hogy a kis sellő igazat beszél. Innen is csippentett, onnan is markolt. Gyúrt, dagasztott, nyújtott, illesztgetett, s hát végül össze is rakta a neki tetsző férfit.
Amikor elkészült, a kis sellő szemügyre vette a végeredményt, és azt mondta:
Csinos férfi, okos is, jóravaló is, erős is, de azért a férfihuncutságot, azt mondom, égessük ki belőle.
Betolták hát a kemencébe a frissen gyúrt férfit. Amikor kiégett, kivették, és mint a frissen sült kenyeret, letakarták fehér vászonnal. Amikor kihűlt, fölvitték a hajóra, ott lefektették, s elbúcsúztak egymástól.
Az asszony újra elindult a tengeren. Kormányozta a hajót, fél szemmel meg a férfit leste, ugyan ébredezik-e. De meg se moccant.
Türelmetlenségében már a kis sellőt kezdte szidni, hogy biztosan rászedte. Addig-addig morgolódott magában, hogy megint haragra gerjedt, s a haragjából egy nagy vihar kerekedett.
Haj, de rettegett abban a viharban, hiszen már a folyón is majdnem odaveszett, hanem még jobban rettegett, hogy ebben a férfiban is csalódni fog.
De mintha egyszerre csak a kis sellő hangját hallotta volna, egészen halkan, hogy ne féljen már, mert másképp nem fog az a férfi feléledni, és a vihar sem fog többé lecsillapodni.
Hát jól van, akkor nem félek. – a könnye is kicsordult, de ki tudta mondani.
Elült a vihar, kisütött a nap. Az asszony észrevette, hogy a lepel emelkedik és süllyed: lélegzik a férfi. Hamarosan fel is ébredt. Éhes volt, enni kért. Később tudni akarta, ki ő, hogy kerül a hajóra, meg azt is, hogy az asszony kicsoda. Beszélgettek, szép lassan összemelegedtek.
Eljöttek a nehéz idők, nappal is sötétség volt éveken át, az emberek sírtak és kiáltoztak, mert nem láttak semmit, azt hitték, megvakultak.
De az asszony meg a férfi csak járták a tengert, és egymásnak világítottak a sötétben.

További bejegyzések