Vannak olyan irodalmi síkok, ahová dimenziókapuk vezetnek… – interjú Nemes Istvánnal

Írta: Varjú Zoltán
© DunapArt Magazin – 2026.07.07.

A magyar irodalom történetében időről időre megjelennek azok az alkotók, akik nem pusztán műveket hoznak létre, hanem egész irodalmi közösségeket képesek maguk köré formálni. Írók, szerkesztők, kiadók, mentorok és közösségépítők egy személyben, olyan emberek, akiknek a munkássága túlmutat a saját könyveiken, mert hatásuk nemzedékek gondolkodásában, olvasmányélményeiben és alkotói útkeresésében él tovább. Közéjük tartozik Nemes István (született: Debrecen, 1961. augusztus 11.) fantasy-, sci-fi és romantikusponyva-író, akit a hazai olvasóközönség az írói álnevein írt – többek közt John Caldwell, valamint Jeffrey Stone – műveken keresztül ismer.

A hazai fantasztikus irodalom története természetesen nem egyetlen név köré épül. Olyan meghatározó alkotók alapozták meg rangját, mint Zsoldos Péter, Nemere István vagy Lőrincz L. László, akik különböző irányokból gazdagították a magyar science fiction és kalandirodalom világát. A fantasy műfaj hazai kibontakozásában pedig több olyan szerző és szerkesztő vállalt úttörő szerepet, akiknek munkája nélkül ma egészen másképp festene ez a kulturális térkép. Ebben a sorban Nemes István neve megkerülhetetlen, nem amiatt, mert egyedül formálta ezt a világot, hanem azért, mert évtizedeken át következetesen építette úgy, hogy a magyar fantasy irodalom szegmensében a jelenünk jövőjét határozta meg évtizedekre.

Íróként olyan történeteket alkotott, melyek olvasók ezreit vezették el a fantasy és a science fiction különleges világába. Regényeiben a kaland sohasem valamiféle öncélú látványosság volt, hanem az emberi döntések, a jellem és a felelősség kérdéseinek hordozója. Világai részletgazdagok, szereplői hitelesek, történetei pedig azt bizonyítják, hogy a fantasztikum nem menekülési forma a valóság elől, hanem annak egy másik nézőpontból történő megközelítése.

Munkásságának azonban csupán egyik oldala az írói életmű, legalább ilyen jelentős az a szervező és kiadói tevékenység, amit a Cherubion Könyvkiadó élén végzett. Egy ízig-vérig könyvkiadó ugyanis nem csupán könyveket jelentet meg, hanem ízlést formál, irányokat jelöl ki, új szerzőknek ad lehetőséget, és hosszú távon maga is alakítja egy ország irodalmi kultúráját. A Cherubion hosszú éveken át ilyen műhelyként működött és számos magyar szerző számára jelentette az első valódi megjelenési lehetőséget, miközben a nemzetközi fantasztikus irodalom értékeit is közelebb hozta a hazai olvasókhoz.

A Cherubion neve sokak számára egy másik világot is felidéz: a szerepjátékokét. A fantasy irodalom és a szerepjátékok között mindig is különleges kapcsolat létezett, hiszen mindkettő ugyanarra az emberi képességre épül: a képzeletre. Egy jó regény olvasója és egy jó szerepjáték résztvevője egyaránt világokat népesít be gondolataival, döntéseket hoz, sorsokat él át, és olyan történetek részese lesz, melyek messze túlmutatnak a hétköznapi tapasztalatokon. Nem véletlen, hogy Magyarországon is egész nemzedékek számára ez a két terület szorosan összekapcsolódott mára.

Sokunk számára Nemes István pályája nem csupán egy sikeres író történetét vetíti elénk, hanem egy olyan alkotóét, aki több évtizeden keresztül hozzájárult ahhoz, hogy a magyar fantasztikus irodalom önálló arculatot alakítson ki. Ez a munka következetes, kitartó építkezést igényelt – meggyőződésem szerint komoly, emberfeletti erőfeszítéseket –, aminek az eredményeit gyakran csak hosszabb távlatból lehet igazán felismerni. Jelen beszélgetésünkben sem egyszerű pályaképet kívánok megmutatni, és nem valamiféle kronológiai életrajzot akarok felvázolni az olvasónak, ahogy nem kizárólag a megjelent könyvekről szeretnék csupán beszélni. Sokkal inkább arra vállalkoznék, hogy bepillantást nyerjünk egy olyan alkotói gondolkodásmódba, ami évtizedeken át formálta a kortárs, magyar fantasy és science fiction világát, arra keresve választ, miként születnek történetek, hogyan épülnek fel hiteles képzeletbeli világok, milyen felelősséget jelent egyszerre írónak és könyvkiadónak lenni. Hogyan látja több évtizedes pálya tapasztalatával a műfaj jelenét és jövőjét Nemes István.

Az irodalom történetében kevés fontosabb feladat létezik annál, mint megőrizni azoknak az alkotóknak a gondolatait, akik nemcsak könyveket hagytak ránk, hanem egyfajta korszakformáló szemléletet. Szeretném hinni, hogy a beszélgetésünk túlmutat a jelenen és kordokumentuma lehet ennek a korszaknak, olyan lenyomata egy alkotói életútnak, ami inspiráció azok számára is, akik ma még csak az első mondataikat vetik papírra.

Fogadják szeretettel beszélgetésünket Nemes Istvánnal – az olvasók számára jól ismert John Caldwellel –, aki íróként, könyvkiadóként és a magyar fantasztikus irodalom egyik meghatározó személyiségeként több mint négy évtizede gazdagítja a képzelet határtalan birodalmát.

• Ha egyetlen meghatározó momentumot kellene kiemelnie az életéből, ami végérvényesen az írás felé terelte, melyik lenne az, és miért éppen azt tartja sorsfordítónak?

Nehéz egyetlen momentumot kiemelni, mivel az életem gyakorlatilag sorsfordító pillanatok sorozatából állt, de talán az egyik legterelőbb pillanat az volt, amikor nyolcadikos koromban az irodalomtanár bár ötöst adott egy dolgozatomra, egy megjegyzést is társított hozzá: „Legközelebb ne csalj!” Óra után megkérdeztem tőle, miből feltételezi, hogy csaltam? Azt felelte, nem tudja, honnan, milyen könyvből másoltam azt a részt, de nem hiszi, hogy egy tizennégy éves gyerek ilyen szintű írásra képes. Ezt én óriási dicséretnek vettem, hiszen én pontosan tudtam, hogy nem volt ebben semmi másolás, saját nyaralós élményemet írtam meg, fordulatokkal, párbeszédekkel, a tőlem telhető legizgalmasabb formában. Korábban is próbálkozgattam már írással, de ennek a tanárnak a „korholása” győzött meg arról, hogy folytatnom kell.

• Mely szerzők és könyveik voltak azok, akik és amik a legnagyobb hatást gyakorolták Önre fiatal korában? Kiknek a munkásságából merített a legtöbbet pályája kezdetén?

Elsősorban Rejtő Jenő. Az ő humora számomra meghatározó volt, tőle mindent megszereztem, amit csak tudtam, de egyébként rengeteget olvastam, gyakorlatilag válogatás nélkül bármit, ami érdekesnek tűnt vagy mások ajánlottak. Karl May indiános regényei, Rideg Sándortól az Indul a bakterház, Verne és Wells (Érdekes módon már tízéves gyerekként is jobban bejött Wells nehezebb stílusa, mint a sokkal kalandosabb Verne), Fekete István, Edgar Allan Poe, vegyes krimik (Raymond Chandler, Ed McBain), kalandregények (Dékány András művei, Jelky András kalandjai), még a lányoknak szánt „csíkos” könyvek közül is jó párat elolvastam és kedveltem. Érdekes módon a sci-fi regények ekkoriban még hidegen hagytak, fantasyről pedig nem is hallottam.

• Amikor először kezdett történeteket írni, már tudta, hogy a fantasy és a science fiction lesz az az irodalmi közeg, amiben otthon érzi magát, vagy más műfajokkal is kacérkodott korábban?

Kezdésként rímbe szedett állatmesékkel próbálkoztam, La Fontaine stílusában, de arra nagyon hamar rájöttem, hogy ez nem az én világom, és inkább krimiket, westerneket kezdtem írni… de elsősorban Rejtő-utánzatokat. Saját történeteket, saját karakterekkel, de nagyon erősen P. Howard stílusában. Ezek egyikét büszkén mutattam meg a nagybátyám művész lelkületű feleségének, aki elolvasta, nem nevetett az általam viccesnek szánt fordulatokon, és azt mondta, hogy ne akarjam Rejtőt utánozni, találjak saját stílust… Csalódottan vettem ugyan tudomásul, de végül is megszívleltem a tanácsát, és félretettem ezeket a próbálkozásaimat. Amúgy is csak 2–3 oldalakat írtam, utána mindig elfogyott a szufla… A legmesszebb talán egy krimivel jutottam, amelynek „A véres ágy” címet adtam, és talán 20-25 oldalnyit is írtam. Persze, ebben is csak a felütés volt izgalmas – hulla nincs sehol, de az ágy csurom vér, a zsaruk tanácstalanok; oké, a téma manapság lerágott csont, már akkoriban is az volt, és én még így is elakadtam.

• Ha ma visszatekint az első írásaira, mit lát bennük? A mai szemével min változtatna, és mit őrizne meg belőlük változatlanul?

A legelső írásaimból semmit nem őriznék meg, azok tényleg csak gyermeteg szárnybontogatások voltak, az akkori olvasmányaim tompa visszhangjai. Később, amikor középiskolásként elkezdtem „komolyabb” novellákat írni, ott már nyíladozott bennem valami, ami talán több volt egyszerű lelkesedésnél, viszont még ekkor is „írástudatlan” tacskóként a legalapvetőbb szabályokkal is alig voltam tisztában, ösztönösen írtam, ami a fejemben vagy a lelkemben kavargott. Viszont ekkor már felfedeztem magamban azt, hogy az átlagosnál sokkal jobb az emlékezetem: több mindenre kristálytisztán emlékeztem, akár még négyéves koromból is, nem csak bizonyos főbb motívumokra, hanem jelentéktelen részletekre is. Akár egy-egy mondat szokatlan hangsúlyára, egy extrém reagálásra vagy egy színre, illatra – vagy egy erőteljes érzésre. Ezeket az érzéseket és emlékeket őriztem meg és őrizem még most is változatlanul, nem magát az írás részleteit. Csak egy példa… A lakótelepünk egyik mélyített parkolójában fociztunk, valaki kirúgta a labdát a betonfal fölött az utcára, egy hat-hét éves kisfiú azonnal szaladt, hogy visszahozza. Az utcán sosem volt nagy forgalom, de pont akkor arra jött egy motoros kamasz, aki a barátja új járgányát próbálta ki, és nem tudott időben reagálni. Az elgázolt kisfiú azonnal meghalt, a rendőrség és a mentők kiérkezéséig valaki letakarta az apró testet újságpapírokkal. Az átvérzett lapok látványa egy életre belém ivódott, a többiek is ezen szörnyülködtek még napokkal később is… bennem viszont nem ez maradt meg legélesebben, hanem az a jelenet, amikor a kisfiú anyukája kijött a hatodik emeleti lakásuk erkélyére, szólongatta a fiát, aztán amikor rádöbbent, hogy az ő gyermeke fekszik az úton, sikoltva zokogott és le akart ugrani az erkélyről. Ezt az egészet megírtam novellában, és bár az írás azóta elveszett, az érzés megmaradt. Ekkor éreztem rá arra, hogy nem elég a cselekményt és a hátteret megírni, de nagyon fontosak a karakterek érzései, gondolatai, az eltérő látásmódok és sorsok. No, ezt mentettem át a későbbi műveimbe, és azt hiszem, elég eredményesen… még ha az olvasó ezt nem is mindig érzékeli közvetlenül.

• John Caldwell íróként és Nemes István könyvkiadóként ugyanannak az embernek két különböző arca. Hogyan egészíti ki egymást ez a két hivatás?

Én elsősorban írónak aposztrofálom magam, később már műfordítónak és szerkesztőnek is – de ezek is az írói létem részei. A kiadó ezeknek csak a következménye. Az első hosszabb művem megírása és az első megjelent regényem között nagyjából tíz év telt el, és ezalatt további kilenc regényt írtam – a fiókomnak. No meg a legszűkebb környezetemnek. Mivel akkoriban kevés olyan kiadó létezett, ahová beküldhettem a kézirataimat, folyamatosan falakba ütköztem, kaptam a visszautasításokat és a bizonytalan ígéreteket, ahogy a kortársaim írni próbáló többsége akkoriban. Ekkor Hajja Attila barátom, akit a sci-fi klubból ismertem, kitalálta, hogy kiadót alapít, az Art Phoenixet, amibe elég sok tétovázás után én is beszálltam, és kb. 14%-os részesedéssel résztulajdonos lettem. Számomra az volt az elsődleges cél, hogy végre legyen egy kiadó, ami megjelenteti az írásaimat… illetve, mivel akkor már olvastam angolul, és fordítottam is, kiadathassam a kedvenceimet. Ebből nőtte ki magát a saját kiadóm, a Cherubion 1991 szeptemberében, mivel eddigre már azt is szerettem volna megélni, hogy azt adjak ki, amit akarok, és senkivel se kelljen vitáznom róla. Nyilván, fogalmam sem volt arról, mekkora fába vágom a fejszémet, de végül is, némi fanatizmussal és sok-sok munkával el tudtam érni, hogy a Cherubion még ma is létezik (35 év!), noha már nem én vagyok a tulajdonos. Nem volt könnyű, akadtak küzdelmes, csődközeli évek, amikor csak az írásaimmal mentettem meg a kiadót… értsd: más kiadóknak írtam regényeket, amiket jól megfizettek, és azok bevételéből tudtam finanszírozni a Cherubion túlélését. Eközben olyan romantikus jellegű családregényeket írtam, mint a Megveszem ezt a nőt (25 regény), Borostyán (20 regény), Kisasszony, Rabszolgalány, Perzselő szenvedély, stb., stb. … Alapvetően nem vagyok romantikus alkat, szóval ez néha elég nagy kihívást jelentett, de amennyire tudom, az olvasók nem panaszkodtak – sőt! Ám ez azt is okozta, hogy több olyan hónap is volt, amikor négy regényt kellett megírnom (hetente egy 256 oldalas könyvet), és ezek mellett alig pár napot tudtam foglalkozni a saját kiadómmal… viszont így legalább ki tudtam fizetni a kiadványaim nyomdaköltségét. Ami a lényeg: áldozatot kellett hoznom valamiért, azonban miközben a fantasy álmaimért küzdöttem, a romantikus művek tömkelegének írása során egyre fejlődtem írástechnikalilag, sokkal tapasztaltabb lettem, és ez a megszerzett tudás visszahatott a fantasy regényeimre is.

• Hogyan születik meg egy regénye? Előre felépített terv alapján dolgozik, vagy hagyja, hogy a történet és a szereplők írás közben vezessék Önt?

Általában úgy indul, hogy dereng az agyamban egy ködös elképzelés, nagyjából az, hogy miről szeretnék írni és hova szeretnék eljutni. Persze ez a valóságban úgy nézett ki, hogy miközben írtam egy regényt, elalvás előtt, avagy más szabadabb óráimban már egy másik történet forgott a fejemben… érlelgettem, fordulatokat találtam ki, néha teljes jeleneteket megalkottam fejben, lejátszottam magamban a fontosabb párbeszédeket. vagyis, mire belevágtam a tényleges írásba, már elég sok minden összeállt bennem, tényleg csak írni kellett. Akkoriban vázlatot sosem írtam, a nagyon jó memóriám miatt minden olyan részletre emlékeztem, amit fontosnak éreztem, még akkor is, amikor egyszerre öt vagy hat történetet forgattam a fejemben. (Manapság, 65 évesen ez már nehezebb, most már szoktam vázlatot írni, illetve terjedelmes jegyzeteket a főbb szereplőim külsejéről, gondolkodásmódjáról, a múltjáról.) Viszont az tény, hogy írhatok bármiféle tervet vagy vázlatot, írás közben gyakorta alakul úgy, hogy megtetszik egy be nem tervezett fordulat, bevillan egy új ötlet, vagy ahogy azt mondani szokás, a karakter önálló életre kel, és átveszi fölöttem a hatalmat. Ez nálam rengetegszer megtörtént, és a végeredménynek sokszor köze sem volt ahhoz, mint amit elterveztem… de nyilván azért hagytam meg ezt az új verziót, mert jobban tetszett, mint az eredeti elképzelésem. Egyébként, ennek tipikus példája volt, amikor a Fényhozó című regényemet írtam, a cselekmény önálló életre kelt, és sikerült olyan helyzetbe sodornom a főhősömet, Skandar Graunt, hogy halvány sejtelmem sem volt arról, miként fogom feloldani a szituációt és méltó lezárást találni. Jobb híján abbahagytam az írást, noha sürgetett a leadási határidő, elkezdtem videókat nézni, romantikus komédiákat, hogy a fejemből teljesen ki tudjam zárni a fantasy szituációt… nem is agyaltam, nem is töprengtem rajta, aztán egyszercsak két filmbéli leánykérés között derült égből bevillant a megoldás, azonnal otthagytam a filmet (aminek semmi köze nem volt az egészhez), és egy nap alatt megoldottam a hiányzó lezárást. Hogy ki vagy mi sugalmazta azt az ötletet, nem tudom, de a megjelenés után az egyik olvasóm levélben megkérdezte, hogy hányas IQ-ja van a félork hősömnek, hogy ilyen zseniális megoldással jött elő.

• Mitől válik hitelessé egy fantasy- vagy science fiction-világ? A részletes világépítéstől, a karakterektől vagy az emberi konfliktusoktól, amiket leképez?

Mindezek összességétől. A világépítés és a hangulat felépítése is nagyon fontos, akárcsak a karakterek, a meglepő fordulatok, a konfliktusok. Viszont, amire én a legnagyobb hangsúlyt helyezem, azok az egyes karakterek közötti interakciók, az érzelmi ívek, a személyiségek fejlődése… még ha gyakran ezek a fejlődések inkább visszafejlődéseknek látszanak. Szeretem a meglepetéseket, szeretem meghökkenteni az olvasókat – és ez vagy sikerül, vagy nem. Arra szoktam nagyon ügyelni, hogy a karaktereim ne csak a külsejükben legyenek egyediek, hanem a személyiségükben is… bár azért azzal érdemes tisztában lenni, hogy sem a sci-fi, sem pedig a fantasy zsáner nem kedvez igazán a túlságosan mély és bonyolult személyiségű karaktereknek. Éppen a történetek és a hátterek miatt egy mélylélektani merülés kevésbé sikeres, mintha a karakter felszínesebb (még ha nem is igazán felszínes, csak annak tűnik) és jól behatárolt tulajdonságok jellemzik.

• Pályája során számos emlékezetes művet alkotott. Van olyan könyve, amihez ma is különösen erős személyes kötődés fűzi? Miért éppen ahhoz?

Nehéz egyetlenegyet megjelölni; mindegyikhez fűződnek olyan momentumok, amikre elérzékenyülve vagy derűsebben gondolok vissza. Sokszor feltették már nekem ezt a kérdést, és ilyenkor mindig nagyon csaponganak az emlékeim. De mégis, az egyik ilyen mű a Jeffrey Stone néven írt Menekülés Nyú Drcenből című vaskos regényem, amelyet nagyjából három évig írtam, gyakran abba kellett hagynom más, sürgősebb munkák miatt, és csakis úgy tudtam folytatni, hogy lelkileg teljesen ráhangolódtam. Néha hiába lett volna időm és kedvem folytatni, ha nem éreztem a szükséges hangulatot (és a félreértések kedvéért jelzem, hogy nem valamiféle tudatmódosító szerekről van szó), egyszerűen csak éreznem kellett azt a lüktetést magamban, ami számomra ehhez az alkotáshoz kapcsolódott. Hozzáteszem, ezt a regényemet annyira imádtam írni, hogy elsősorban magamat szórakoztattam vele, és mivel nem volt szerkesztőm vagy erősen kritikus előolvasóm nyomdába adás előtt, nekem nem tűnt fel, hogy ami számomra vicces, az egy kívülálló számára talán nem érthető, sőt, inkább bosszantó. Ebből kifolyólag utólag szembesültem azzal, hogy többen is jelezték, miszerint a regény olvashatatlan vacak, némelyek módosították, hogy csak az első 60 oldal nehézkes, utána már jó lesz… és ezt olvasva kénytelen voltam magamban igazat adni a kritikáknak: az elején valóban annyira „beleszerettem” saját elménckedéseimbe, hogy néha egy-egy poén kedvéért elveszítettem a fonalat. Viszont olyanokkal is találkoztam, akik rá tudtak hangolódni még a nehézkes kezdés ellenére is. és ez a regény a munkásságomból a legnagyobb kedvencük. Egyikük például egy salátára olvasott példányt tolt az orrom alá dedikáláskor, és elnézést kért a könyv állapota miatt, de neki ez akkora kedvence, hogy már ronggyá olvasta…

  A másik saját kedvencem A Káosz kincse, amelynek éjszakai írása közben néha annyira röhögtem, könnyezve, harsányan – saját hülye poénjaimon, az idióta helyzeteken –, hogy a feleségem felébredt álmából, és aggódva jött be hozzám a dolgozószobába, mert azt hitte, nagy fájdalmaim vannak, és amiatt zokogok.

  Persze, még hosszan sorolhatnám a műveket, amik nekem emlékezetesek a sajátjaim közül, majd’ mindegyikhez tudnék mesélni fura sztorikat, de akkor ebből az interjúból is egy külön regény lenne.

• A Cherubion Könyvkiadó hosszú éveken keresztül meghatározó szerepet játszott a magyar fantasy és science fiction fejlődésében. Mire tekint vissza a legnagyobb büszkeséggel ebből az időszakból?

Az egészre. Emlékszem, huszonévesen azt mondogattam a barátaimnak, hogy életem nagy célja, hogy legyen egy megjelent regényem. Most van nagyjából kétszáz, meg hasonló mennyiségű fordításom, és összességében kb. 500 könyvhöz van közöm. Persze, képembe vágták már azt is, hogy könnyű így, hogy van saját kiadóm, én adom ki a saját műveimet. Nekik azt szoktam felelni, hogy egyrészt, tucatnyi más kiadónál is jelentek meg műveim, másrészt, ha tényleg ennyire könnyű, csak próbáld ki. Én pontosan tudom, mennyire nem volt könnyű, az elmúlt 35 évben jó pár könyvkiadót láttam felbukkanni, azán pár éven belül eltűnni a süllyesztőben, pedig jelentős anyagi háttérrel indultak. Nekem viszont szó szerint a nulláról sikerült felépítenem a Cherubiont, a legminimálisabb kiinduló tőkével… és még azt a kevéske pénzt is a megjelent írásaimból sikerült tartalékolnom és visszaforgatnom a kiadóba. Ja, és mindezt úgy, hogy szinte semmi gazdasági tapasztalatom vagy affinitásom nem volt. Én íróként gondolkodtam, túl naivan is, a dörzsöltebb könyvkereskedők néha alaposan megvezettek, nem győztem pótolni a tudatlanságomból eredő veszteségeket. Ilyenkor: munka, munka, munka. Anyagi okokból olyan plusz munkákat is bevállaltam, ami így utólag nem csak logikátlannak tűnik, hanem gyakorlatilag teljesíthetetlennek is. Mégis megcsináltam, igaz, néha egyhuzamban 26 órát ültem a számítógép előtt alvás nélkül, de majdnem mindig hoztam a határidőket, méghozzá a lehető legnagyobb maximalitással. Erre vagyok a legbüszkébb. és azokra a barátokra, akikre menet közben sikerült szert tennem.

• Kiadóvezetőként rengeteg kézirat került a kezébe. Mit keresett egy kezdő szerző írásában? Mi volt az a plusz, amiről úgy érezte: ebből könyv születhet?

Ez sarkalatos pont. Volt olyan hét, amikor tíznél több regényt és több tucatnyi novellát kaptam számomra ismeretlenektől. Mivel napi 10–12 órát dolgoztam, nem tudtam rendszeresen foglalkozni a jelentkezőkkel. Őszintén megvallva, elég felszínes volt az, hogy néha csak beleolvastam egy-egy kéziratba és az első benyomásaim alapján az elutasítás mellett döntöttem. De hát ez van; én soha senkinek nem ígértem, hogy foglalkozni fogok a kéziratával, saját pénzemet és energiámat „égettem”, amik erősen korlátozottak voltak, nem tartozott a kiadói feladataim közé, hogy kezdő írókat fedezzek fel és istápolgassak. Ez így leírva elég vacakul hangzik, de jobban belegondolva, még így is rendkívüli felfedező munkát végeztem, hiszen – amennyire tudom – messze a Cherubion kiadó volt az Magyarországon, amely a legtöbb kezdő írónak lehetőséget adott, és a szerencséseknek (a lehetőség kiérdemlőinek) mentorálásáról is gondoskodott. A hozzám érkező írások néha hetekig vagy hónapokig porosodtak a polcaimon anélkül, hogy beleolvastam volna. Időhiány, ugye. Általában akkor kezdtem fokozottabban keresgélni, amikor egy-egy antológiát terveztem kiadni és azokhoz kerestem tartalmakat a fix anyagok mellé. Ilyenkor néha több tucat elheverő írásba is beleolvastam, és próbáltam találni köztük publikálható szintűt. Az írások nagy többsége erősen kezdő volt, ez pár bekezdésből kiderült… de mindig akadt egy-kettő, amit érdekesnek találtam még úgy is, hogy írástechnikailag tele volt hibákkal. Nálam egy-egy jó ötlet, az írás hangulata – és az abból sugárzó írói személyiség – volt a legfőbb kiválasztási szempont. Abból indultam ki, hogy a kiadó a saját műveimen alapul, sőt még a külföldi regényeket is az alapján adom ki, hogy én miket szeretek, úgy véltem a jelentkező írók közül is azokat veszem előbbre, akik számomra szimpatikusak. Értsük ezt jól: nem azokat, akik engem próbáltak utánozni, hanem azokat, akik talán eltérő hangnemben, ámde hasonlóan gondolkodtak, mint én. Vagyis, akik műveit én szívesen olvastam, talán az én olvasóim – a kiadó olvasói – is elfogadják és megkedvelik majd.

  Mondhatni, ez alapján „gyűjtögettem” az írókat a kiadó köré. Még ha valakit éppen csak publikálható szintűnek tartottam, de éreztem benne a potenciált, lehetőséget adtam, és hagytam fejlődni. (A megjelenés mindig egy öngerjesztő folyamat; új lendületet, önbizalmat ad.) Akik igényelték, azokkal beszélgettem, tanácsokat adtam, megosztottam velük a saját tapasztalataimat, vagy épp elhívtam őket Debrecenbe, a kiadóba, és mondatról mondatra végiggyalogoltunk a novellájukon, megbeszélve a hibás megoldásokat. Általában egy-egy ilyen közös javítás után ugrásszerű fejlődés következett be náluk, és a következő novellánál már csak apróságokat kellett javítani. Nem mindenkinél, természetesen. Akadtak olyanok is, akik kudarcként fogták fel, hogy az ő alkotásuk „nem tökéletes”, és nem akartak javítani, inkább felhagytak az írással vagy máshol próbálkoztak. Nálam azonban gyűltek azok az írók, akik örömmel üdvözölték a publikálási és fejlődési lehetőséget, és mivel én elég jó emberismerő voltam, úgy tudtam szelektálni közülük, hogy a hasonló személyiségűeket válogattam. akikkel nem csak én éreztem jól magam, de ők egymással is baráti viszonyba keveredtek. Nem véletlen, de így, harminc-egynéhány év elteltével is megmaradt a barátság, és a mai napig is rendszeresen tartunk „kiadói bulikat”, ahol még mindig tervezgetünk, új kötetekről álmodozunk, noha némelyek közülünk már alapvetően abbahagyták az írást – ám a barátság megmaradt.

  Megjegyzem, az évtizedek során páran lemorzsolódtak azok közül, akik kezdő íróból nálam lettek írók, de hát ez természetes dolog; változnak a célok, változnak az ambíciók és az életkörülmények. Ellenben jó példa Bán Mór (akit manapság az egész ország ismer a Hunyadi írójaként), aki több interjújában is elmondta, hogy élete egyik legkedvesebb időszaka az, amit a Cherubion közösség tagjaként töltött, és nosztalgiával gondol vissza rá. És persze adandó alkalommal, ha az ideje engedi, ő is eljön a baráti találkozóinkra (vagy éppen ő rendezi). Ez az egyik korábbi kérdésre is válasz lehet: erre az összetartó csapatra is végtelenül büszke vagyok!

• Hogyan látja ma a magyar fantasztikus és fantasy irodalom helyzetét? Milyen változásokat tapasztalt az elmúlt három-négy évtizedben?

Elmondhatatlanul sok változást. Igazából nem is az én tisztem lenne ezt megítélni. Egyrészt az elmúlt évtizedekben rengeteg külföldi fantasy jelent meg magyar nyelven, az olvasók sokkal tájékozottabbak lettek a témában, mint az én indulásomkor. Másrészt azt érzékelem, hogy jókora változás állt be a fantasy olvasók és írók nemi megoszlása körében. Bár nem ismerek statisztikákat – és nem is igazán foglalkoznék ezzel –, azt tapasztalom, hogy amíg a kilencvenes években döntően fiatal férfiak olvastak fantasyt. mostanra hatványozottan növekedett a női olvasók és női írók száma. Nem ismerem az arányokat, de szerintem már a nők lehetnek többségben. Talán éppen ennek köszönhetően a fantasy is eltolódott a hard fantasy vagy a szerepjátékra alapuló fantasytől a szoftosabb irányba. Sok női íróval (avagy írójelölttel) szoktam beszélgetni. Azonnal leszögezik, hogy ők fantasyt írnak, aztán beszélgetés közben kiderül, hogy amit ők írnak, az nem egészen az, amit én annak tartok, hanem inkább romantasy – azaz romantikus regény, fantasztikus keretben. Ebbe sok minden beletartozik: akár csak az, hogy egy mai világban élő lány beleszeret egy vámpírba, vagy zombiba… vagy akár egy csontvázba. Persze, most csak kifigurázom, mert nem az én zsánerem, de nyilván akadnak ezek között bonyolultabb, értékes írások is – csak én ezeket nem olvasom, nem ismerem, tehát nem tudok róluk érdemben nyilatkozni.

• Vannak-e olyan mai magyar szerzők vagy új irányzatok, amik különösen biztatónak tűnnek az Ön számára?

Passz. Biztosan vannak, de én nem ismerem ezeket a szerzőket, sem az új irányzatokat. Hallomásból vagy kritikákból persze értesülök új írókról, új művekről, de már annak is örülök, ha épp az aktuális kiadandó műveket sikerül elolvasnom, vagy a soron következő antológiánkat beszerkesztenem, nem keresek más kiadóknál megjelentetett, új irányzatokat. Azon keveseknél, amiket felszínesen mégis megnéztem, az a tapasztalatom, hogy az írójuk írástechnikailag eléggé képzett, van egy új világa, talán egy szokatlan környezet… de nem találok olyan karaktert vagy olyan cselekményt, ami komolyan megfogna vagy számomra újdonságot jelentene. Biztosan vannak köztük nagyon jók, hiszen a világ is folyamatosan fejlődik.

• A Cherubion neve sokak számára nemcsak regényeket, hanem szerepjátékokat is jelent. Mit adott Önnek a szerepjáték világa, és miben látja annak irodalmi jelentőségét?

Egy időben sokat játszottam, ma már elenyészően keveset, időhiány miatt. Magát a szerepjátékot a kezdetektől fogva nagyon sokra tartom. Nem csak azért, mert remek szórakozás, hanem amiatt is, hogy a szerepjátékosok személyisége rendkívüli mértékben fejlődik tőle. Nem olvastam erről sem tanulmányokat, de nekem meggyőződésem – a saját tapasztalataimra alapozva –, hogy főképp a kamaszkorúaknál óriási segítség a szocializálódásban. Kedvenc példám az, amikor egy 15–16 éves srác beszállt játszani a csapatomba, gyakorlatilag magába gubódzó típus volt, akiből harapófogóval kellett kihúzni minden egyes szót. Ugyanez a fiatalember pár évvel később totál talpraesetten frappáns interjút készített velem egy újságnak. Persze, nem tudhatom, honnan jött nála ez a hatalmas fejlődés, de meggyőződésem, hogy a szerepjáték is besegített.

  Ha az irodalmi jelentőséget keressük… nos, én úgy látom, hogy azok az írók, akik a szerepjáték világából jöttek, jóval összetettebb és fordulatosabb történeteket képesek kreálni, mint azok, akik nem. Mert ők lejátszották, átélték (és kimaxolták) azokat a szituációkat, amiket például egy nem-szerepjátékos író világmegváltó, egyedi ötletnek gondol. Persze, nem az.

  Nekem sokat adott, hiszen az a regény, ami az induláskor népszerűvé tett, és még mindig annak folytatásai alapján azonosítanak, egy lejátszott szerepjátékból született. Persze, ez csak az egyik fontos része volt az íróvá válásomnak, és sok más tényező is közrejátszott (például éveken át voltam az Alföld irodalmi stúdió tagja, vagy később az újságíró stúdióé, ahol rengeteg újdonságot tanultam… de közben maga a játék bizonyos taktikára és világlátásra is megtanított.

• A szerepjátékok sok olvasót vezettek el a fantasy irodalmához. Ön szerint milyen szerepet játszottak ezek a játékok egy egész olvasógeneráció képzeletének formálásában?

Nyilván, a nagy többségnél fontos szerepet, de az évtizedek során én sok olyan szerepjátékossal is találkoztam, akik játszani nagyon szeretnek ugyan, de nem olvasnak fantasy irodalmat. Nem csak John Caldwellt, de másokat sem… maximum A Gyűrűk Urán végigküzdötték magukat, hogy tisztában legyenek azzal, mi az az ork és mi a manó… de ennyi. Nem vagyunk egyformák. Nemrég járt nálam egy telefonos cég üzletkötője, aki aktív szerepjátékos, és látván a sok könyvemet meg a falon lógó fantasy képeket, megkérdezte, hogy szeretem-e a fantasyt. Miután mondtam neki, hogy ki vagyok, csak a vállát vonogatta. Nem olvasott sem tőlem, sem az általam megemlített fantasy írók közül senkitől.

• A könyvek mellett a szerepjátékok és a kapcsolódó játékvilágok közösségi élményt is teremtettek. Fontosnak tartja, hogy az irodalom kilépjen a könyvek lapjai közül, és közösségteremtő erővé váljon vagy szimpla szórakoztatásnak tekinti?

Én mindig is fontosnak tartottam a közösségeket, ám a mai világban erre már egyre kevesebb a lehetőség. Annyi minden van, ami jobban leköti az emberek érdeklődését, mint az irodalom. Én úgy látom, hogy például az ázsiai filmek fóruma jelentősebb közösséget teremt manapság, mint akár a fantasy, akár a sci-fi. De egyrészt ezzel sincs semmi gond, másrészt a „régi motorosok” továbbra is ragaszkodnak ahhoz a kedvenc hobbihoz, amin ők felnőttek.

• A fantasy és a science fiction rendkívül szerteágazó műfaj. Van-e olyan terület, világ vagy gondolat, amit még nem dolgozott fel, de mindig is úgy érezte, hogy egyszer majd meg szeretné írni?

Naná, hogy van. Egyrészt jelenleg 14 „félkész” (elkezdett, de még befejezetlen) regény hever a virtuális fiókomban, amiket valamikor jó lenne véglegesíteni… és folyamatosan vannak új elképzeléseim, amiket szeretnék kidolgozni. Nem feltétlenül valami hú-de-eredeti, vadonatúj ötletek, de olyasmik, amiken már sokat agyaltam és jár az agyamban. Hogy ezekkel mi lesz? Hatvanöt éves vagyok, eléggé lestrapált fizikai és egészségi állapotban… meglátjuk, mire lesz még időm.

• Eljátszott-e a gondolattal, hogy a fantasy és science fiction mellett más műfajban – például történelmi regényben, szépirodalomban vagy önéletrajzi műben – is kipróbálja magát?

Történelmi regényben nem annyira, noha már évekkel ezelőtt kaptam felkérést, de nem mertem bevállalni. Felszínes fércmunkát nem szívesen végeztem volna, egy-egy történelmi korszak részletes megismerése pedig túl sok kutatást igényelne számomra. Ennek dacára persze ezzel is kacérkodom… van egy megkezdett regényem történelmi témában, már vagy két hónapom ráment a kutatásra… de ez sem full hiteles történelmi lesz, inkább erős történelmi alapokra épített, misztikus horror. Van szépirodalmi kezdeményem, több téma is… majd meglátjuk. Önéletrajzi művet is írtam, amelyben pontról pontra követem, milyen lépcsőfokokon kapaszkodtam fel, mire író lettem és hogyan alakult a kiadóm sorsa… talán ezt szeretném leginkább véglegesíteni. de bár a főbb fordulópontokra kristálytisztán emlékszem, annyi minden történt velem, amit összeszedettem, logikus sorrendben leírni nagyon nagy kihívás. Erről annyit, hogy a gyerekkoromtól kezdődően időrendben már sikerült eljutnom az 1991-es évig, a Cherubion alapításáig, és már az is 700.000 karakter terjedelmű… és az igazán extra, bonyolult fordulatok még csak ezután következtek. El is akadtam rendesen, ezért leálltam… sőt, az a kósza gondolat is megfordult a fejemben, hogy ezt az egészet nem efféle ismertetős, naplószerű beszámolóban kellene közreadni, hanem át kellene írni egyfajta önéletrajzi regénnyé. Hogy mi a fő különbség? A jelenlegi verzióban a főbb események, történések ismertetése van… ám ezekhez hozzátartozna az alap, hogy mi miért történt. a lelki indíttatás és a magánélet.

• Mit gondol a mesterséges intelligencia egyre terjedő térnyeréséről a fantasy képalkotás területén és a fantasy irodalomban? Ön szerint segítheti az alkotást, vagy hosszabb távon alapjaiban változtatja meg a művészetet és azon belül az írói hivatást?

Úgy gondolom, a MI a nagyon közeli jövőben sok mindent megváltoztat majd. A képalkotás területén már most komoly konkurencia a grafikusoknak, még ha hozzáértő emberi kezek is kellenek ahhoz, hogy a képek hitelesnek tűnjenek. Ennek jogi háttere nem túl tiszta számomra, hiszen a MI nem saját kútfőből hoz létre alkotásokat, hanem meglévő képeket alakít át, formáz egybe. Nem szerencsés, de egy átlagos olvasó számára nincs különbség egy MI által készített könyvcímlap vagy egy eredeti festmény között – sőt, ahogy a technika fejlődik, a MI-címlap talán még szebb és kifejezőbb is lehet, mint egy igazi festőművész munkája. Nehéz lesz a MI-vel versenyezni.

  Mi a helyzet az irodalomban? Nagyjából ugyanez, de meglátásom szerint ez talán még kevésbé fejlett. A MI által készített írások többségéből még hiányzik a „lélek”… legalábbis most… de kérdés, milyen szintű lesz ez 4–5 (vagy még kevesebb) éven belül.

  Bevallom, kíváncsiságból én is megpróbálkoztam már a MI-vel, de egyelőre nem vagyok a híve. Próbáltam vele megíratni olyan jeleneteket, amikhez magamtól nem fűlött volna a fogam, de sosem voltam elégedett egyetlen próbálkozással sem. A tapasztalatom az, hogy jóval több időbe telt kijavítani és átírni a MI mondatait, mintha én magam írtam volna meg. Jóval (!) több időbe. Viszont érzékelem a hasznát még így is, hiszen ezekből a „gépies” szövegekből lehet akár jó mondatokat, kulcsszavakat is meríteni, amik remekül beleillenek az író elképzelésébe, de – ismételten hangsúlyozom –, ezek csak hasznos részletek, amiknek a javítása és beillesztése a saját stílusba több idő és energia, mint a saját írás. Nyilván, lesz olyan író, aki ezt másképp látja… és nyilván fogalmam sincs, mi lesz ebből pár év múlva.

  Ahogy én vélem: a MI jelenleg is roppant hasznos mankó lehet, ha az író jól használja. Valamint hasznos lehet a háttérinformációk gyűjtésében… csak persze úgy, hogy ezeket az adatokat nem árt többszörösen is ellenőrizni, mert a MI kamuzik (hallucinál) még akkor is, ha a promptban leszögezem, hogy csakis azt írja, amiben száz százalékosan biztos.

  Én így látom, mások bizonyosan máshogy. És persze már most elárasztják az írói oldalakat az efféle írományok. Úgy hiszem, számomra a hátralévő aktív éveimben nem jelent túl nagy kihívást a MI, mert akik eddig olvastak, talán kitartanak mellettem, hiszen tudják, mire számíthatnak… és a stílusomban az semmit változtat, ha mankóként MI-t használok vagy sem, de a most induló íroknak már most nehéz lesz, mert hatalmas konkurenciával kell megküzdeniük, hogy az esetleges olvasók megismerhessék a műveiket.

• Ha ma újrakezdhetné pályáját a jelenlegi könyvpiaci környezetben, ugyanazt az utat választaná, vagy lenne valami, amit egészen másként csinálna?

Egészen más az új helyzet, más a környezet. Fogalmam sincs, mit csinálnék másként… Mivel nem vagyok egy nagy önhájpolós típus, valószínűleg szép csendben elsikkadnék az ismertség legcsekélyebb esélye nélkül. A nyolcvanas években sem volt könnyű érvényesülni, de ahogy azt a példám mutatja, valahogy sikerült kitörnöm a névtelenségből. A mai viszonyok között ez egyáltalán nem biztos, és gyanítom, egészen másképp alakulna az életem, ha most lennék kezdő.

  Sokan írták már nekem, mekkora pechem van, hogy nem az USA-ban születtem, hiszen akkor dúsgazdag, világhírű író lehetnék. Én ezen általában csak mosolygok… vannak kétségeim, hogy egyáltalán sikerült volna-e eljutnom az első publikációig. Oké, persze, a megszállottságommal és a munkabírásommal talán ott is kitörhettem volna a hatalmas tömegből… de lehet, hogy abszolút nem.

• Kérem, mondja el – amennyiben nem titok –, mi az a projekt és/vagy elképzelés, ami foglalkoztatja, amin jelenleg dolgozik. (nemzetközi megjelenés)

A nemzetközi megjelenés már régóta foglalkoztat, ám ez nem projekt, inkább csak vágy. Jó lenne, ha nem csak a szűk közegemben ismernék a műveimet, hanem külföldön is. Furcsa módon, noha nem vet fel a pénz, ebben nem az anyagiak motiválnak, hanem a hiúság, a dicsőség. Több külföldön élő ismerősöm/olvasóm számolt már be arról, hogy mesélt az ottani kollegáinak a regényeimről, Skandar Graunról, és élénk érdeklődéssel fogadták. Azt gondolom, külföldön is lehetne érdeklődés a műveimre, ámbár kérdés, hogy az, ami magyarul vicces és emlékezetes poén, vajon hogy esne le egy más anyanyelvűnek. Például az olyanok, hogy „Skandar Graun akkorát vigyorgott, hogy a két szája sarka összecsattant a tarkóján”, és hasonlók… de a dolgok nem is ott kezdődnek, hogy erre hogyan reagálnának, hanem ott, hogy egyáltalán eljutna-e hozzájuk a regényem jókora marketing nélkül, avagy egy lenne a sok százezer olvasatlan regény közül. Nem vagyok optimista. De azért mindenképpen meg akarok próbálkozni. csak még keresem a lehetőségeket… illetve, épp az a gond, hogy nem keresem. Jelenleg az is nehézség számomra, hogy egyáltalán a magyar restanciáimat le tudjam adni időben. Az első két Káosz-regényt (meg a Harc az Éj Kövéért-et) már ezer évvel ezelőtt lefordíttattam angolra, többekkel átnézettem, és egy angol anyanyelvű, magyarul sem tudó, amerikai irodalmárral már le is javíttattam. Neki nagyon tetszett. Szóval, az a terv, hogy ezekkel majd elindulok világot látni, aztán meglátjuk, mi sül ki belőle. Ám a kulcs a „majd egyszer”. Fogalmam sincs, bekövetkezik-e valaha.

• Végezetül engedjen meg egy személyesebb kérdést. Több évtizednyi írás, szerkesztés, könyvkiadás és fantáziavilág- közösségépítés után mit szeretne, hogy az olvasók megőrizzenek Nemes István és John Caldwell munkásságából? Mi az az örökség, amit a legszívesebben hagy majd a következő nemzedékekre, az eddigi és jövőbeli, termékeny alkotótevékenységeiből?

Talán azt, hogy az egymással való őszinteség és az igaz barátság a legértékesebb tulajdonságok, amiket az ember megélhet élete során. Elmondhatatlanul hálás vagyok mindazon olvasóimnak, akik az évek során a rajongóimmá váltak, és kitartottak mellettem. Az egykori kamaszok, mostanra már szülők vagy nagyszülők lettek, és sokan számoltak be arról, hogy a gyermekük vagy épp az unokájuk „rátalált” a regényeimre. A biztató levelek sokszor adtak erőt a nehezebb időszakokban is. És ez még fokozottabban igaz azokra az író barátaimra, akik oly sok éven át kísértek utamon. Az a vicces, hogy még ők hálásak nekem, amiért megadtam számukra a publikálási és fejlődési lehetőséget, pedig én lehetek hálás nekik, hogy részt vettek a Cherubion épülésében és ennyi éven át, oly sok fantasztikus kalandot megélve megmaradtak a legjobb barátaimnak. Köszönöm!

Vannak beszélgetések, amik egy interjú befejezésével véget érnek, és vannak olyanok, amik valójában csak akkor kezdődnek el, amikor az olvasó becsukja az adott interjút tartalmazó magazin lapjait. Nemes Istvánnal – írói nevén John Caldwellel – folytatott beszélgetés számunkra ez utóbbiak közé tartozik.

Egy több évtizedes alkotói pálya nem csupán a megjelent kötetekben mérhető, sokkal inkább azokban a gondolatokban, amik az olvasókban tovább élnek, azokban a szerzőkben, akiket egy életmű inspirált, és azokban a közösségekben, melyek egy-egy ember kitartó munkája nyomán formálódtak. Nemes István pályája ezt példázza. Íróként világokat teremtett, könyvkiadóként lehetőségeket adott másoknak, szerkesztőként pedig hozzájárult ahhoz, hogy a magyar fantasztikus irodalom önálló és karakteres arculatot alakítson ki.

Beszélgetésünk során nemcsak egy szerző műhelytitkaiba nyerhettünk betekintést, hanem egy olyan alkotói szemléletbe is, ami a képzeletet mindig az emberi kíváncsiság és a történetmesélés szolgálatába állította. A fantasy és a science fiction világai nála sohasem öncélú menekülést jelentettek a valóság elől, hanem annak újrafelfedezését: más nézőpontból, más törvényszerűségek mentén, de mindig az emberről szólva.

A DunapArt Magazin szerkesztősége nevében köszönjük, hogy elfogadta felkérésünket, és megosztotta velünk gondolatait, emlékeit és tapasztalatait. Bízunk benne, hogy ez a beszélgetés nemcsak régi olvasói számára jelent majd örömteli visszatekintést, hanem azoknak is kedvet ad művei megismeréséhez, akik most találkoznak először a nevével.

Talán közhelyes, de igaz: a jó történetek soha nem érnek véget az utolsó oldal lapjain, mert az igazán jó történetek tovább élnek az olvasó képzeletében.

– Varjú Zoltán –

felelős szerkesztő