ki akasztott ide?
miért függök e falon?
nem hőköl senki se
— hogy „… csizma az asztalon?”
miért bámul a nép?
a sok fénylő félcipő
a gőgős nyakú csizma
s tipegve, lám,
a profán topán…
mert lépni egy se lép
csak tipeg-topog,
csiszeg-csoszog,
sündörög
tétován…
— az én „elbűvölő szépségem” okán?!
s most egyik sem röhög?
egy se kurjant – hé komám!
egy sem legyint – tudatlan paraszt!
most én vagyok nékik a festett malaszt?
mikor rugdaltak, tapodtak, — félre!
kamáslis urak, fűzős szárú hölgyek
mind a bokázó vitézek
és a suvickos ítészek…
de még a paraszti, ünneplő csizma,
a korcsmáros bocskora: – na! inna?!
az utcán játszó
mögöttem csúfosan kiáltó
karika hajtó gyerek saruja
a papok lebegve csusszanója
a csendőr vassal koppanója
a csepűrágó, a dalnok,
a kocsis, a hivatalnok,
a postás, a bakter, a pék…
— mind ez az egész
nagy jövés-menés
össze-visszafutkosás
csak dühvel toppantott felém
— mocskos vagy, szegény.
szakadott, foltos, ócska!
garast dobott – erígy a boltba!
senki vagy, silány!
— különbet tesz bármely zsivány
foltozó segédje
rajta hát! legyél te
hamis.
ez is, az is,
az se, ez se!
— festve!
lábbelinek semmi se!
(s ha végre abszinttel járásod,
állásod
nem botlod el)
múzeum-kifutók istennője: Te tipegő topmodell!
nem érzitek a hazugság-illatot, ti se?
áhítatot!
íme Ő,
itt vagyok:
„ecce cipő”
— mise!