Vámos Hang György: Szó-Híd

(egy keserűpirula-szerű versíró verseny margójára)

Kik szóltak.
Hozzám.
És válaszolok, mert pokoli a távol,
           de hogy szóltál, már látszol,
és benned, mint képpé vált visszhang látszom én.
A Szó(lítás), Szó(lás) remény!

Mert azt gondolom, a Szó Híd.

Nem ide-oda lengő kötél, nem rejtvény, feladvány, nem bűvészmutatvány, talány, nem megerőszakolt gyönge lány, nem képlet, bár “képes”, nem bekötött szemű késes, nem lángnyelő mutatvány, nem leve híg dagvány, nem víz színén önkép, nem én-feladás önként, nem hízelkedő hajlam, nem ráadás ha baj van, nem önző bálvány a hódolást gyűjtve, nem Szfinxet röhögve-nyögve döntő csürhe, nem szolga, kinek dolga, hogy szolgasága nyűje, nem engedve, nem tűrve, nem kurtítva, nem nyújtva, nem lökdösődve, se nem bújva, nem szerető egy éjre, nem kurva, s nem is a bére, nem mindent tudó és nem semmi, nem ostoba, nem a kiváltak ostora, …

HÍD!

Két ember között, ahol, amin a hívó és a szólított, a hódító a hódított, a csókos s aki sose csókolt, a másokhoz fordított a magából ki akolbólitott, a rejtő és rejtező, a dugig töltekező, az éhező, a sótlan az édes, a fakó a fényes, a szép és a rút, az egyenes és a görbe, a vad és a szelíd, az elmenő az érkező, a veled az ellenem, a jellem, a kellem, … a magamban csak magam, nélküled nélkülem kell lennem, …..

A Szó HÍD!

Ha szólsz, átjársz, átlépsz belém,
s én szavamon lépkedek, indulok feléd-felém.
Megérdemelted! Hiszen, ha szóltál megérdemeltem én.
Vagyok, mert voltál.
Szóltál.
Szólok én.

További bejegyzések