ebben
a sikított,
ordított,
magából kiakolbólított,
lábhoz fordított világban,
hol csak a számban zsizsegő szavak
rajzanak hibátlan rendbe:
tarkólövéssel fekszem le.
álmomból átfordulok,
mint egy kibomló hurok.
— alkalmazkodtam az „ok”-ban:
fuldokolni már tüdő nélkül is tudok,
— nem én változtam, csak megszoktam.
— így kell hát tennem:
adva magát,
a fekete doboz falát,
kényét, doboz-mélyét tűrve.
míg a fölém hegesztett üveges űrre
rá-, s visszatükrösülne,
a lábujjhegyen állva,
sebekkel, szeszekkel cifra csürhe
szájtáti kíváncsisága.
fókuszálnak,
hogy imának
gyűlve egybe…
papír-holdra betűzve:
„kihaló lepke”
— felgombostűzve,
s egyszereggyel jól odaszegezve!
