(egy Guevarás pólóra..)
álmomban utcakő voltam.
üvegbúra és ravasz,
furfangos védelem alatt
kiállítva a Louvre-ban.
valóságos (k)őrizetes,
totem-tetem,
ritka masztodon lelet.
számom is volt,
(hatvannyolcas vagy hetvenes?)
— persze alattam.
magam alatt,
mint rendesen.
(ez már valóságos divat: természetes,
hogy a „túlélő” jeles…)
ha álmodtam volna
szájat is e kőre,
azt dalolta volna csak
nyakra-főre:
„negyven mázsát nyomott a vérem..”
— persze az installációval együtt.
(na, most jó, ha észbe vesszük,
miért is „nehéz” ügy,
ha a kiállított tárgyat
kézbe vesszük..?!)
csak lessük a látványt,
mint egy kövületet,
mint egy holt élőképet,
mint egy történelmi diaporámát,
mint, pl. agg-Telekit:
füstölgő revolvercsővel,
kedvenc fotelében dől el,
köntösben…
bölcsen úgy döntöttem
— a három vén trotty teremőrre nézve –,
nem gyújtok rá
a Marseillaise-re,
– minden strázsám megkímélem!
meg hát, hogy én, a bazalt,
a majdnem márvány,
aki harc nélkül maradt árván,
s most csak bambán feszítve, így együtt
— a múlttal épp, a jelent
temetjük
már csak a re-re-re-publikát
szeretjük.
álmomban
(fo-to-gén-mó-do-sí-tott)
utcakő voltam.
(én nem is szóltam!)