Átkozott vagy,
hogy fának születtél,
lepusztult dombhátú magányomra,
napjaim tömegsírjára jelnek,
– – hol gyökereid közt
elásott csöndre lelnek,
s vesztett csókok szomorúságával
összefekszenek
elfelejtett arcúakkal ismeretlenek.
Átkozott vagy,
hogy fának születtél
– – rajtam fú’ a rossz halál,
hideg szél.
Akarásod ág-bog álom,
tövis a szó a szádon.
– – Magányoddal mért szerettél,
csók-avarral eltemettél,
hitemhez így ragaszkodtál,
tenyerembe akaszkodtál:
– – töviskoronássá tettél!
Átkozott vagy,
hogy fának születtél.
Koponyahegyre
hervadni-nyílni egyre,
magában meghalni nem tudó,
sorsomra síromig felfutó
hétágú reménynek.
Nem akarlak,
megtartalak mégis.
Haragszom, hogy rám gyulladtál
csipkeág,
de élek,
füstös mesékké égek
én is.
Bennem már nem fogódzik
sem jövőd, se múltad
– – pedig hát sírtál, örültél –
egyetlen ájulásnyi májussá kövültél.
Jelened van csak
s dongónak szirmaid
kacagva felkapó virágod.
Szép vagy.
Még nem érzed,
hogy húsomban semmi férgek
rákosítják el hiányod.
Szép vagy míg nézlek,
míg nem keseredik belém halálom,
– – íze maradsz a méznek,
csókoknak
s beszédnek
a számon.
Lettünk így átkozottak,
hogy földdel fává fogottnak
születtél,
temettél.
Rajtam fú’ a rossz halál,
hideg szél.
Megfeszítő szerelemben
nádszál hatalom kezemben:
látod-e?
— Tudom, leveled se rezzen –
szánod-e:
Hallod-e, hogy kiáltok, kereslek?
Átkozott vagy,
hogy fának születtél
s kevés vagy keresztnek!
