˝általmegyünk a…˝
˝általmegyünk a…˝
kibírja még ma is az ember
— a híd alatt alvást,
— a torlódva nap nap után zajlást,
— a szívnek kocódó rönköt,
— a vért hogy köhögéséből kiöntött,
— a fejjel előre örvényt,
— a gyöngykavicsra fénylő törvényt…
kibírna még mást is.
reménykedése: jáspis
— nyálkás békalencse az égre
rámeredve,
kutatva,
partifecske fészke:
omló Idő, löszfal lakója,
sorsa távcsőként kitolva,
— álmát a végtelenbe lyukasztja,
dalolja.
kibírja még ma is az ember
— a hitelbe költött kedve halpénzét körmén,
— a fillérnyi tócsák, szerelmek színén a tört fényt,
— a hínárba akadt éjszakát,
— az uszadék csókok savanykás borszagát,
— a reménynek vágott léket,
— a jég alá szorított egyedüllétet.
kibírna még mást is.
olykor, mintha boldog volna,
— játszik:
billegő dinnyehéjra mászik,
— álmodik:
óceánjáró ladik!
álmodik arról,
hogy ˝jön, jön a tenger!˝
kibírna bármit…
de ekkora üveglappal
ilyen nagy súllyal, teherrel…/?!/
kibírja még a csalódást is:
a túlsó partról se más
csak ugyanez a reggel
látszik!
***
aztán…(?)
/záradék az „általmegyünk a..” c. vershez /
az „üveglap” ?
— mint a tegnap.
— bár más lesz, aki tartja,
míg tükröződünk rajta:
a szerep változatlan.
alma képe lesz a gyerek,
s harapást álmodik fogatlan.
most az üvegcserépen járás
— nem túl hálás,
csak szokatlan.
