A Fekete Bojtár emlékére
Csak a sár, sár, sár és sár,
Sár, ameddig a szemük ellát.
Kövér, csirizes, fekete televény.
Beleragad a csizma, beleragad
Ez az egész füst- és ganészagú élet.
Csak sár, sár és sár,
Sár, ameddig eljut a képzeletük.
A nyikorgó, fatengelyes szekérkerekek
Mély árkukat belevájják
Kusza hálóvá, szigettől szigetig.
A bakokon a bekecses, hallgatag kocsisok
A reménytelenséget fuvarozzák,
Fogaik közt kihűlt pipa szörcsög.
Csak sár, sár és sár.
Mocsarába merül a szerelem.
Bagóízűek, pézsmásak a csókok.
A robottól tikkadt testtel
Szalma-, szénakazlak alá elheverők,
Vagy az áporodott ágyakba esténként beesők,
Nem az Isten képét faragják újra szoborba,
Gyors, hevenyészett nászuk
Csak a vak bikaösztön.
Utóduk évszázadok óta,
Csupán új nyomorúságoknak a tokja.
Csak sár és sár
Mégis megszületik egy a sok ezer közt,
A ritka csoda:
A legkisebb, legárvább, legnyomorultabb.
Mesék hőse lehetne,
Akit nem tör meg,
De kemény acéllá kalapál ki a sorsa,
Akinek, kiállva a próbát,
Nem a nyafka királylány lesz a jutalma:
Saját embersége a jussa.
Csak a sár,
Ameddig a szem ellát, a képzelet eljut.
Mégis, sok ezer közül kiválik az egy,
Aki ismeri az égbolt csillagjegyeit,
Szemében
A távoli sztyeppék pásztortüze fénylik,
Erében sámánvér bizsereg.
Aki odahagyva a csirizbe ragadt,
Roggyant szárú, barna bagarját,
Felrepül, mint a pacsirta,
Dalolva pogány ősei nyelvén, magyarul.
Dalolva
A Csigla vizéről, a Mumm mezejéről,
Bejárja a „Véres Parciumot”,
Zengi a földnek, az égnek izzó himnuszait,
S a jövőnek a szigetlakók krónikás énekeit.
Mind sárból vagyunk, és sárrá leszünk,
Kidőlnek a fejfák, elmállik a márvány,
De a Fekete Bojtár balladáiban fennmaradnak
A bihari puszták nincstelenjeinek,
Néhai sorstársainak nevei.