– Bergman tiszteletes, az Ön férje,
egy nagy tudós – mondta Ingrid anyja,
Bergmanné, Bergmannénak, Ingmar anyjának.
– Nagyszerű volt tegnap az igehirdetés,
és az istentisztelet, bár azt a predesztinációt,
hiába magyarázta,
az ember bizony nehezen érti meg.
Ingrid a homokozó peremén állt.
Fél lábon egyensúlyozott, akár a gólya,
s oly régen csodálta már így Ingmárt,
hogy egy kicsit unatkozott,
mert Ingmar, aki épp
egy hatalmas homokvárat épített,
azt mondta, hogy a homokozóba
másnak belépni sem lehet,
mert neki kell most az összes homok,
és hogy ez a homokvár lesz
a világon a legnagyobb,
s örökkön-örökké állni fog.
Bergmanné – Ingmar anyja – azt mesélte
Bergmannénak, hogy a halpiacon Hallströmné,
a megszokott kofája,
árulja a világon a legjobb füstölt lazacot,
mellesleg a füstölt heringje se rossz,
s viszonylag nem is drága,
s Bergman tiszteletes úr, a férje,
vacsorára nem eszik mást,
mindig csak füstölt lazacot,
mert ez a kedvenc étele.
– Egyébként nem válogatós, bármit főzhetek,
bármit megeszik, kivéve a lencsét.
Valami rossz gyermekkori emlék,
de ha meglátja, rögtön hányni kezd.
Ingmar egy kicsit zavarban volt,
mert míg látszólag bőszen homokolt,
mélyen leguggolva, akarva, akaratlan,
Ingrid hosszú, harisnyás lábaira sandított,
s bandzsítva, imbolygó, finom,
kis bokáit leste nagy titokban.
Ingrid pedig csak illegett, és billegett,
meg pillogott.
– Nálunk válóok a sárgarépafőzelék – vágott
Bergmanné szavába, Bergmanné, Ingrid anyja
– a férjem, Henrik Bergman,
mindig ezzel fenyeget, persze csak viccel.
Hiszen ismeri Henriket, a férjemet,
milyen kövér, behemót ember.
Mindig mosolyog, igazi mókamester.
Nekem még csak udvarolt,
de folyton egy nótát dalolt,
fogalmam sincs, hogy honnan szedte
– és alt hangon, fennhangon elénekelte svédül:
„Ki az urát nem szereti,
Sárgarépát főzzön neki.”
– majd kinyitott egy hatalmas kék esernyőt,
mondván, hogy rögtön esni fog,
pedig sütött a nap, egyetlen felhő se volt
Göteborg felett, sőt egész Svédország felett,
de még Dánia felett se, csupán messze,
Leningrád, azaz Szentpétervár felett,
meg még messzebb, Reykjavík felett
terelgetett a szél néhány kósza bárányfelleget.
Ezt mutatták a műholdfelvételek.
– Már Einstein is megmondta valahol,
valamikor, valakinek, hogy
jobb egy optimista együgyű, mint egy
pesszimista, akinek mindig igaza van.
– morogta Ingmar maga elé a homokba
mérgesen, de halkan,
hogy csak Ingrid hallja meg.
Ingrid lábat váltott, és selypegett:
– Ingmar! Én ezt nem értem. Hisz ez
fából vaskarika. Hiszen Einsteinnek se volt
mindig, mindenben, mindenhol igaza.
A költő itt most bajban van.
Fejet vakar, állat vakar.
Tanácstalan a folytatás tekintetében.
Kínjában félrenéz, zavartan fütyörész,
és addig túrja üstökét,
azazhogy üstökének hűlt helyét,
lévén kopasz szegény, míg valami bekattan,
pajzán versikét rögtönöz Heine-i modorban:
Ha játszanak a gyerekek,
Próbálgatják a szerepet.
Ingmar olyan tapintatos,
Mert még tapasztalatlan,
Ingridnél is épp ez az ok,
Amiért tapintatlan.
De felnőnek a gyerekek,
És változnak a szerepek,
Nem tapintatos Ingmar,
Telve tapasztalattal,
És nem tapintatlan immár,
Ingrid sem Ingmar által.
Jaj gyerekek… Jaj gyerekek…
Csak szerepek, csak szerepek.
– Azért írnak a világon mindenfelé kilószámra svéd gyermekverseket,
mert a svéd gyerek,
a világon a legokosabb gyerek – mondta
valamelyik Bergmanné,
valamelyik Bergmannénak, miközben ültek
a hatalmas kék esernyő alatt a padon,
rátartian, két büszke svéd anya,
s nézték, hogy játszik a két svéd gyerek,
nézték Ingmart, és nézték Ingridet.
Ingmar Bergman meg azon morfondírozott:
– Az hogy lehet, hogy felnőve,
olyan buta lesz a sok svéd okos gyerek,
és épített a várhoz a homokból
egy felvonhatatlan felvonóhidat.
Ingrid Bergman megcserélte a gólyalábait,
már zsibbadtak egy kicsit.
– Te Ingmar, az nem lehet, hogy talán
épp ezért nem írnak a világon máshol,
sehol svéd felnőtt verseket?
Ingmar arra gondolt, hogyha ő is felnő,
akkor erről csinál majd hosszú filmeket,
s hogy elkápráztassa Ingridet,
megkérdezte tőle lappul:
– Ingrid, tudod-e, hogy a nyúl,
legjobban hol lapul?
Ingrid vette a lapot,
pedig csak egy kis szőke volt,
s rávágta ő is lappul:
– A nyúl legjobban az úthenger alatt lapul –
nevetve a levegőbe lendült, s páros lábbal
a homokvár közepében landolt.
Ez hi-he-tet-len – üvöltötte
toporzékolva Ingmar – Most oda van
a világon a legnagyobb homokvár –
– a homokot rúgni kezdte.
Ingrid meg segített neki, és nevetett,
és nevetett.
Ekkor az eső hirtelen zuhogni kezdett,
pedig sütött a nap, egyetlen felhő se volt
egész Svédország felett.
Bergmanné meg halkan megjegyezte:
– Látja Bergmanné, a kapanyél is elsül,
ha Isten úgy akarja.