Keresés
Close this search box.

Urbán Ilona: ÉLET- MOZAIK

Apám már nagyon gyenge és öreg. Esténként a tévét nézi, a tüntetéseknél nem szól egy szót sem, csak ingatja a fejét és elmegy aludni. Nem tudjuk mivel nem ért egyet, most is csak csendben ül, majd kis idő múlva megszólal. Hallgatjuk a történetét, amiről már sokszor beszélt, de most egy új darabka bukkan elő, és a mozaikból lassan kibontakozik egy megrázó kép, amit eddig nem ismertünk.
Azt hittem már megúszom, de elkaptak. Az erdőbe vittek, fát vágtunk. Hideg volt. Csak egy gallér nélküli ing volt rajtam, meg egy szétnyúzott kabát, a nadrágom szára fatalpú bakancsom fölött harangozott. A kapcámra újságpapírt csavartam, hogy melegítse lábujjaimat. Minden este megköszöntem az Istennek, hogy megtartott azon a napon. Arra kértem, segítsen, hogy haza tudjak menni. Egy percig sem gondoltam arra, hogy ez nem így lesz. Megtapasztaltam, aki azt hajtogatta nem bírja tovább, az meg is halt. Így teltek a napok. Lassan eljött a nyár, a meleg, de rajtam esténként hideg borzongás futott végig. Először csak a napközben történteknek tudtam be, de egy idő után még inkább felerősödött, és leginkább a szívemet töltötte el a hideg, mert éreztem, hogy valami baj van. Egy nap aztán már annyira gyenge voltam, megszédültem és elvágódtam. Elvittek a tábori kórházba.
Testem lángolt, vizes lepedőbe csavartak, ez volt az egyetlen gyógyszer. Folyton aludtam, úgy éreztem anyám égkék szemével figyel, gondterheltségét a homloka közepén lévő szemölcs állandó mozgása mutatta, valamit suttogott, de nem értettem. A barátom szemében láttam az aggodalmat és szánalmat, aki sokszor meglátogatott. Elmondta, hogy meg kell erősödnöm, ezért ő bármit megtesz. Aludttejre vágytam, a sok vízben főtt kukoricadara után. Egy nap megjelent és hozott aludttejet.
-Loptam – súgta a fülembe. Innen elindultam a gyógyulás útján. A lázam megszűnt, már üldögéltem, majd sétáltam és eljött az idő, amikor a doktornő kézzel-lábbal a tudomásomra hozta, hogy meggyógyultam, de ha újra munkába küldenek kiújul a tüdőgyulladásom és azt már nem élem túl.
Eljött a nagy nap. A gyógyultakat meztelenül, hosszan kígyózó sorokba állították. Az őrök körbe jártak, de a néma sor tiszteletet parancsolt, egyikőjük sem merte megszakítani. Volt amelyiknek szemében szánalom villant, a csontsovány emberek láttán. Másrészük gúnyosan röhögött és mutogatott azokra, akik valaha kövérek voltak és most hasuk bő lebernyegként lelógva takarta nemi szervüket.
Jött a három tagú bizottság. Két orvos, akit egy fogolytársunk kísért, csetlett-botlott, fontoskodott. Ő volt a besúgó, akit másnap a gatteren felvágtak a többiek. Ma is hallom a visítását.
A vizsgálat abból állt, hogy megtapogatták az ember farpofáját, és ha még elég húst éreztek rajta, egyest írtak krétával a hátára. Ha nem, akkor nullát. Kértem Istent, hogy megsegítsen, de nem tette, mert egyest írt rám a főorvos. Sírtam és szégyelltem magam, hogy sírok, majd megkértem a mögöttem állót, törölje le a hátam. A néma sor végére újra beálltam. A főorvos helyett, most a doktornőn volt a sor, aki engem mindig szánalommal a szemében vizsgált. Nullát írt rám. Elöntött a boldogság, hogy én már nulla vagyok, nem bírok dolgozni, tehát hazamegyek.
Így jutottam haza. Anyám alig ismert meg. Az udvaron levette rólam a ruháimat, a hajamat és a szakállamat levágta. A tetűkkel, bolhákkal együtt elégette a múltamat is. A tekenőben megfürdetett, mint gyerekkoromban. Mielőtt ágyba feküdtem megmért. 38kg voltam és 23 éves.

Nézem a tévét, a sok elégedetlenkedést. Hol a szenvedés, kérdem én. Nem értem.

További bejegyzések