Amikor a főiskolai kollégium ablakán kinézek, és meglátom azt a csili-vili nagy motort, biztosan tudom, hogy engem keresel. A szobatársaim irigykedve figyelnek minket, és azt mondják, na, ez is megfogta az isten lábát.
A barátnőimet le se tudom vakarni, annyi kérdésük van, hogy ki vagy te, hol élsz, mit csinálsz, de én csak csendben mosolygok, megtartom a titkot rólad, hagy furdalja csak őket a kíváncsiság. A második találkozásunk előtt az ismerőseim találgatják, hogy vajon eljössz-e újra, a harmadik találkozásunkról már mindenki tud, mert a fakkban, ahol a levelek vannak, ott van a borítékod.
Aztán hétvégenként, a fák között andalogva megismerjük egymást, beléd szeretek, beszélünk a családjainkról. Te az egyetemi tanár apád népszerűségéről, én a szüleim egyszerűségéről, a falunk bájáról, megtervezzük a jövőnket, ami arról szól, hogy mi, mint házaspár, elutazunk abba a csodálatos, távoli országba, ahol Te olajat kutatsz, nekem pedig az égvilágon semmi dolgom nincs, csak annyi, hogy várjalak, elkészítsem a vacsorát, a papucsodat megmelegítsem mire hazaérsz, és szép barnára lesüljek a tengerparton, hogy el lehessen dicsekedni a magyar közösségben a feleségeddel, aki még intelligensen beszélgetni is tud.
Akkor már ott motoszkál bennem egy rossz érzés, hogy igazán szeretsz-e, vagy csak a karriered és a magánytól való félelem a lényeg. Egy idő után megrajzolódik a jövőm, amit Te olyan csodálatos színes képekben látsz, de nekem ez a kép egyre inkább fakul, engem már nem vonz annyira a tenger, a lábnyomok a homokban, amik alapjában véve csak az enyémek, úgy érzem, keserűvé válnának az egyedül eltöltött órák, harsogóvá a hangos beszámolóid a munkádról, a barátaidról, akik annyit tudnának rólam, hogy hozzád tartozom, de valójában, azt érezném megriadva, csak a csend ül mellettem napközben.
Egyszer, miután megcsodáljuk újra a motorodat, amire még mindig nem ültem fel, megvilágosodsz, hogy valami baj van, mert közben nekem folyton az zakatol a fejemben, hogy én azért tanultam, hogy ennyi legyen az életem? Látod, hogy valami nem stimmel, ezért feleleveníted, a megismerkedésünk történetét, a szeptemberi gólyabál nyüzsgését, amikor felkértél táncolni, bemutatkoztál, mint segédmunkás, de én láttam, hogy egyetemistákkal jöttél, és magadhoz húztál, hiába tiltakoztam, majd pofon csaptalak és odafutottam a csoporttársaimhoz, megijedtem, hogy most mi lesz, de te egy rövid idő elteltével félénken bocsánatot kértél, kedvesen, udvariasan közelítettél, megismertem a másik, akkor úgy hittem őszinte oldaladat, később levelek garmadával bombáztál, éreztem, hogy ez olyan szerelem, amit sosem felejtünk el.
Sokat kacagunk ezeken az őszi emlékeken, én csak akkor komolyodok el, amikor ahhoz a részhez érsz, hogy szép pár leszünk, de szorít az idő, a pályázat, a kiköltözés ideje, meg egyébként, ha nem tetszik, ugyan mi bajom van igazán, nem is érted, egyébként meg van egy lány, aki boldogan a helyemre lépne, mit kell annyit problémázni, holtbiztos, hogy repül hozzád, melegíti a papucsod, mert ő tényleg megfogta az isten lábát?
Figyelek az utcazajban, követem a szememmel, azt a csili-vili motort, ami felidézett téged, amiről eszembe jutott a történetünk, ami elszállt a múltba, és elmerengek, a sok, ha………után, hogy akkor vajon jól döntöttem-e, fogom a gyerekeim kezét, a lányomat zavarja a nagy zaj, a fiam csodálva nézi a mellettünk elhúzó, feltűnően nagy motort, én pedig megállapítom, hogy mégiscsak jól döntöttem, hogy amikor utoljára eljöttél, mégsem szálltam fel a motorodra.

További bejegyzések
Az ePUB VERSESKÖTET ALKOTÓI NÉVSORA
február 5, 2025
Az ePUB VERSESKÖTET PÁLYÁZAT LEZÁRÁSA
február 2, 2025
FEBRUÁRI PÁLYÁZAT
február 1, 2025
Szerkesztőségi hírek – 2025. január 31.
január 31, 2025