A lassan kúszó bárányfelhőknek arcuk van. Az egyik maga mögé rejtette a Napot. Minden vaksötétségbe zuhant. Értelmezhetetlenné formálódtak a távolról érkező hangok. Megszűnt az idő és a tér. Bódító, mély csend ölelte magához. A határmenti zsákfaluban élők évek óta szenvedtek az orvos hiánya miatt. Több mint egy órát kellett utazniuk, ha valamilyen betegség keserítette meg az életüket. A meghirdetett orvosi praxis mellé, a falura örökségként hagyott, felújított tornácos házat is felajánlotta az önkormányzat. A ház előtt fehér, rózsaszín és a kék minden árnyalatában sűrűn beültetett hortenziák pompáztak. Az első hirdetéskor mindenki biztosra vette, hogy aki ide eljön, az első látásra beleszeret a szép vidékbe és a korszerűen felújított házba. Ki tudna ellenállni egy ilyen lehetőségnek? – vélekedtek egyöntetűen erről. De egy jelentkező sem akadt. A kicsinosított házra árnyat vető selyemakácfa már harmadjára bontott virágot idén tavasszal. A falusiak keserű lemondással legyintettek arra a kérdésre, hogy valaha is lesz orvosuk. Érdektelenné vált számukra az újabb és újabb hirdetés. A házak végénél meghúzódó völgyben egy tengerszemhez hasonlító tó vonzotta ide a turistákat, nem keltettek különösebb feltűnést az idelátogató idegenek. Az idei július végi forróságban azonban kiüresedtek az utcák, a férfiak leginkább a horgásztónál töltötték az idejüket. A nap legmelegebb óráiban a tyúkok kárálását és a kutyák ugatását sem lehetett hallani. A Polgármesteri Hivatalban annál nagyobb volt a készülődés. A hosszú várakozást követően egy fiatal orvos az előzetes egyeztetések után úgy tűnt, hogy minden szempontból elégedett a praxisként felkínált lehetőséggel. A neki szánt házat kitakarították, a vázákba friss virágok kerültek és a Polgármester titkárnője igazi falusi pogácsát sütött. A vezetők azt remélték, hogy ma nyélbe üthetik a szerződést. A falu lakóit nem tájékoztatták, mert még maguknak sem vallották be, de babonásan féltek attól, hogy nem sikerül majd megállapodniuk, ha előre isznak a “ medve bőrére“. Bizakodva várták Dr. Horvát Amint, akinek az önéletrajzában feltűnő volt az édesanyja idegen hangzású neve. Fél kettő előtt pár perccel egy autó ajtajának a csapódását hallották, majd határozott, de nem tolakodó kopogás után lépett be a kosárlabdások magasságát is megszégyenítő fiatal férfi. Az arcvonásai félreértethetlenül árulkodtak az örökölt idegen kultúra nyomairól. Széles mosollyal köszönt az irodában őt állva fogadó két férfinek. – Jó napot kívánok! – nyújtott barátságosan kezet a hozzá közelebb lévő zömök férfi felé, mert nem tudta melyikükkel beszélt többször is telefonon – Dr. Horvát Amin vagyok. – Kiss Antal, mi beszéltünk egymással. Dr. Solyma István a településünk jegyzője – mutatott a Polgármester a nálánál is jóval alacsonyabb férfira. – Foglaljon helyet Doktor úr! – Amin ismerte ezt a pillanatnyi zavart, amit a megjelenése szokott kiváltani. A magassága és főként a vonásai különféle reakciókat váltottak ki az emberekből. Ő, ellentétben a Polgármesterrel, nem jött zavarba, aki elbizonytalanodott kedvességgel kínálta itallal és a titkárnő házi pogácsájával. Néhány mondatot váltottak a faluról és érdeklődtek, hogy milyen volt az útja. Amin érezte a két férfira telepedett feszültséget. Magáról kezdett beszélni, hogy ezzel oldja a kínosan fagyos légkört. A fiatal orvos történetét érdeklődve hallgatták, amely ugyan nehezen, de szemmel láthatóan csökkentette a vendéglátók feszes testtartását is.
– Az édesapám az orvosi egyetem ismerkedett össze, az az arab származású édesanyámmal. Sajnos, néhány éve egy részeg sofőr hibája miatt mindkettőjüket elvesztettem – a pillanatnyi visszaemlékezés szomorúsága megváltoztatta a derűs férfiarcot. Sikertelenül igyekezett leplezni a mélyről feltörő sóhaját – csendes, falusi életre vágyom, minél távolabb a város zajától, a nagyzoló emberektől. Azt gondolom, hogy a kisebb közösségek szívélyesebbek, több segítőkészség van bennük. – A Polgármester és a Jegyző bizonytalanul, de egyetértően bólogatott az elhangzottakra. Amin kérdések nélkül folytatta. – Fordultak már elő nehézségeim. Különösen az utóbbi években. A nevem jelentése „megbízható“, de mégsem írhatom ki ezt a homlokomra – húzta derűlátó mosolyra a száját. A Polgármester és a Jegyző ezalatt ugyanarra gondolt. Igyekeztek elhessegetni maguktól a feltörő aggodalmukat. Annak ellenére, hogy külföldről érkezőket nemigen láthattak itt a településen, a migránsokról hallott ijesztő történetek miatt, egészen biztos, hogy idegenkedni fognak a fiatal orvostól. Az örömük, hogy végre lesz orvosuk, ettől a gondolattól kicsit alább hagyott, de nem volt lehetőségük válogatni. Bíztak abban, hogy a várható elutasítás a szimpatikus fiatal doktorral szemben hamar szertefoszlik majd. A hosszan elhúzódó beszélgetést, az aláírt szerződéssel zárták. A néptelen falun keresztül, a Polgármester vitte a praxishoz felajánlott házhoz a doktort. Átadta a kulcsokat, hogy a fiatal orvos, a megállapodásuk szerint, pontosan egy héttel később beköltözhessen. A találkozást követően, Amin úgy döntött, hogy másnap visszamegy a faluba és alaposabban körülnéz az új otthonában. Sötétedett már, amikor a település határához ért, ahol egy rövid időre megállt a tónál. Tőle távolabb néhány horgász az éjszakai táborozásra készült. A tűz már kialudt mellettük, de a parázsló fény megvilágította őket. A víz messzire vitte a hangjukat, ahogy felnevettek. Amin felhőtlenül boldognak érezte magát, úgy gondolta, hogy révbe ért. Megtalálta azt a helyet, ahol az életét szeretné leélni. Sötét lett mire képes volt hátat fordítani a lenyűgöző látványnak. Az utcák gyenge fényű világításában nem emlékezett rá pontosan, hogy előző nap hol álltak meg a Polgármester kocsijával. Leparkolta az autóját és gyalogosan indult el a békés utcán, amelyet a kutyák csaholása zavart meg, amint elsétált a házak előtt. Hamar rátalált, mert eléggé kitűnt a körülötte lévő szegényes porták közül. A kerítésen belülre könnyen bejutott, de az udvaron már sötétben kellett keresgélnie a karikára fűzött kulcsok között a bejárati ajtóba illőt. Megkönnyebbült amikor végre az egyikkel sikerült elfordítania a zárat. Az előszoba kapcsolóját éppen kitapintotta, amikor hatalmas ütés érte hátulról a fejét. Nem érzett fájdalmat, ahogy a hátára zuhant. Az égen ismerős, emberarcú bárányfelhőket látott megjelenni. Ott az arcok között volt a szüleié, akik mosolyogva néztek rá. A látvány okozta boldog érzését a hirtelen jött sötétség váltotta fel. Elmosódtak az arcok. Utánuk akart kiabálni, “ ’ umi, antazirium! Anya várjatok meg!“ A rendőr és mentőautó szirénájának versengve vijjogó hangja borzolóan hatott a falusi emberek békés esti nyugalmára. A sántikáló “ Bolondistóknak“ becézett szomszéd hívta ki a rendőröket. Büszkeséggel a hangjában jelentette be, hogy megakadályozott egy migránst abban, hogy bűncselekményt kövessen el. Izgatottsággal a hangjában mondta el, hogy rögtön észrevette, hogy ez a nagyon magas ember rosszban sántikál. Kiment, hogy bezárja a tyúkokat, nehogy a rókák elvigyék éjjel őket. Rávilágított a kinti lámpája az idegen arcára, így látta őt és azt is, hogy próbálja a zárat nyitogatni. Rögtön tudta, hogy ez be akar törni! Féltem megszólítani, – mondta – mert ki tudja mit tett volna velem egy ilyen elvetemült gazember. Inkább mögé lopakodtam és leütöttem ezt a tolvaj migránst. Mi lenne a mi híresen békés falunkkal, ha ilyen bűnözés itt megtörténhetne. Hát ezért csináltam! – erősítette meg teljes magabiztossággal a történteket.
–