Mi történik, ha elmondjuk neki? Leventével évek óta ezzel a kérdéssel gyötörjük egymást, de megoldás még egyszer sem született, csak megállapodás arról, hogy EZ még nem szükséges. Mert TABU ez a téma. Az a legijesztőbb benne, hogy le kellene hámozni róla a rácsontosodott titokérzést, de egyszerűen nem vagyunk rá képesek. Mi a jófene gátol meg abban, hogy a közismert őszinteségemet elővegyem, mert kizárólag abban hiszek, amióta az eszemet tudom. A napokban is előhúztam ezt a kártyámat, de Levente szokása szerint, elbizonytalanított. Dühös vagyok magamra! Miért engedem ezt meg neki. Egyszerűen nekem kellene felülkerekednem ezeknél a vitáknál és meggyőznöm őt arról, hogy muszáj kibontanunk az igazságot, amit ugyan a saját csendünkbe zártunk, de már szinte üvölt egészen az agyunkig hatolva. Menthetetlenül ki fog derülni, akár szeretnénk ezt, akár nem.
Az én okos matematikus férjem pontosan tudja, hogy az egy meg egy az nem három. Nála nem a filozófiai kérdések, hanem a tényszerűségek jelentik a döntő érveket. Mégis ebben az egy kérdésben, jobban mondva az időhúzásban, hajthatatlannak látszik. A napokban jöttem rá, hogy mennyire fél és úgy tekeredik ez az érzés a nyaka köré, mint valami kígyó, ami egyre szorosabbra és szorosabbra húzza a hurkot körülötte. Amikor ez a téma szóba kerül, akkor hallom, ahogyan a légzése fuldoklóan kapkodóvá válik.
Az előző este, az alagsori szekrényünk tetejéről halásztam le azt a hatalmas dobozt, amelyet zsúfolásig nyomtunk tele, a régi fényképeken őrzött emlékeinkkel. Ott a képzeletbeli lakatunk alatt tartjuk azt a fontos iratot is, egy műanyag tasakba csúsztatva.
– Mit keresel? – kérdezte Levente gyanakvóan, miután váratlanul rám nyitotta az alagsori ajtót.
– Jesszus! Megijesztettél! Semmi különöset nem keresek, egyszerűen csak jobban szeretem így nézegetni a képeinket, a kezemben tartva. Nézd Zselyke itt milyen gyönyörű – nyújtottam felé a kissé gyűrött szélű fotót – percek óta nézegetem és nem tudok betelni a látványával.
A kislányunkról, kétéves korában, forró nyári vakáción örökítettük meg ezt a pillanatot. A gyerek, fülig érő szájjal integet ki a partra a hatalmas hattyú formájú úszógumijából. Csillogó hajgumi közé szorított szőke fürtjei a feje tetején, mint egy kitörni készülő vulkán. Levente mosolyogva fogta a kislány úszógumiját, megfékezve ezzel a balatoni hullámok erejét. A férfi őszes haját még világosabbra fakította az erős napsugár. Magas, nyúlánk alkata éppen olyan Zselykéé. Az én barna, szögegyenes, vállig érő hajamban kizárólag azt szeretem, hogy elképesztően dús. A fodrászok nem győzik dicsérni és persze viccesen szidni, mert hosszú időt vesz igénybe mire frizurát varázsolnak belőle. Nem sokat változtunk az elmúlt tizenhárom évben. Levente kisebb férfias pocakot eresztett, én pedig komoly kinézetű üzletasszonnyá formálódtam. Úgy gondolom, hogy a leginkább rám jellemző lazaságomból veszítettem el elég sokat. A férjem persze ezt teljes mértékben megcáfolja, miközben én arról győzködöm, hogy például már nem tegeződök olyan könnyen és engemet sem tegeznek csak úgy le. Mi ez, ha nem a kor előrehaladtát jelző komolyság?
– Látom rajtad, hogy nagyon belemerültél a kép nézegetésén kívül valami másba is – nézett rám kutakodóan a férjem.
– Nem, semmi különös! De tényleg!
– Nem hiszek neked, mert nagyon jól ismerlek. Ne kamuzz Linda!
– Figyelj! Most nem szeretnék belemenni a legkínosabb véleménykülönbségünk boncolgatásába, de egyre biztosabb vagyok abban, hogy hamarosan muszáj lesz…
– Igazad van, erre én nem vagyok most felkészülve – vágott a szavamba.
– Mikor érzed azt, hogy fel leszel felkészülve Levente? Akkor, amikor majd magyarázkodnunk kell utólag?
– Ismétlem, teljesen i-g-a-z-a-d v-a-n – nyomta meg az utolsó két szót – de egyszerűen nem tudom mi van velem, nem tudom mit akarok.
– Én tudom! egyszerűen az az oka, hogy nagyon félsz és hidd el én is félek.
– Akkor várjunk még vele! Kérlek Linda! Kérlek! – fogta szinte könyörgőre a hangját.
– Azt hiszem öregszem, mert már fáj a derekam, ha rövid ideig így ülök – jegyeztem meg, miközben felálltam.
– Dehogy öregszel drágám. Te vagy a leggyönyörűbb nő a világon. Amíg Zselyke nagylány nem lesz, addig mindig tiéd a legfelső dobogó – átlátszó könnyedséget mímelve, magához húzva ölelt át. – Van valami vacsora? Zselyke ugye, hegedűórán van ma?
– Igen a tegnap elmaradt órát ma pótolják be. Hat órakor végez és a barátnője anyukája haza hozza.
Levente átkarolta a vállamat és szó nélkül mentünk fel a nappaliba, hordozva azt a titkot, amely tizenöt éve borít sötét árnyékot mindkettőnk lelkére.
– Levente nagyon sajnálom, de muszáj lesz egy időpontot kitűznünk – hozakodtam elő ismét – a bátorságunkat kell csak összeszednünk, mert ez a magunk alkotta és ébren tartott gyötrelem a házasságunkra sincs jó hatással..
– Nem értem! Miért lett ez neked ismét most ennyire égetően sürgős? Attól, hogy régi fényképeket nézegettél? Vagy miért?
– Nem azért! Egyszerűen úgy érzem, hogy már elég régen eljött az ideje. Nem igaz, hogy nem vettél semmi furcsát észre az utóbbi egy-két hónapban az imádott lányodon.
– Nem, én semmit! – mondta a férfi inkább kétségbeesett, mint meglepett hangon.
– Most te kamuzol nekem Levi, vagy egyszerűen csak nem akarod észrevenni, nehogy beszélnünk kelljen róla. Nagyjából két hónapja Zselyke rosszkedvűvé vált. Emlékszel? Megkérdezted tőle, hogy talán bántotta valaki?
– Igen, arra pontosan emlékszem – szomorú szemmel nézett rám ahogy felidézte az emléket.
– Próbáltam kipuhatolni, hogy esetleg az iskolában történt-e valami, ezért az osztályfőnököt másnap fel is hívtam. Annyit mondott, hogy neki is feltűnt Zselyke hangulatváltozása, de ez a kamaszokra tökéletesen jellemző és egyáltalán nem furcsa.
– Miért nem mondtad, hogy beszéltél a tanárával?- számonkérés hallatszott Levente hangjában.
– Azért, mert éppen akkor volt a munkahelyeden a féléves beszámoló, amitől amúgy is eléggé feszült voltál.
Levente belesüppedt a nappali kanapéjának puhaságába, de a beszélgetésük nyugtalanná tette Hirtelen felpattant és az ablakok előtti hatalmas levelű növények levelét súrolva le – föl kezdett járkálni.
– Eszünk valami? – ideges türelmetlenséggel a hangsúlyában, tette fel a kérdést.
– Éhes vagy? Mert én nem azt látom rajtad – mondtam meggyőződéssel.
– Nem, egyáltalán! – és visszaült mellém a kanapéra.
– Figyelj! Egyezzünk meg abban, hogy ezen a hétvégén erőt veszünk magunkon és véglegesen kitöröljük az életünkből ezt a nyomasztó terhet. Régebben olvastam valahol és azóta is a fülemben zizeg Thomas Manntól egy idézet. Valahogy úgy van, hogy „ eljött Petepré nehéz órája, amitől mindig félt, s lám most nemessé formálta azt”. Azt szeretném, ha mi is így tennénk.
– Rendben Linda! Igazad van, zárjuk le végre és legyen a hétvége a kijelölt időpontunk- ölelt magához, de a legnagyobb meglepetést a gyors és határozott válasza jelentette.
Másnap telefonon hívott az iskolapszichológus, hogy a következő hétre időpontot egyeztessen, mert fontos megbeszélnivalója lenne velünk. Nem akartam faggatni. Éreztem, hogy a félelmem beigazolódott és az idő előbb visszaszámolt nekünk, mint ahogyan mi azt a férjemmel szerettük vagy inkább nem szerettük volna. Felhívtam Leventét, hogy be kell mennünk az iskolába, amire ő szó nélkül rábólintott.
Aznap, késő délután az étkezőben ültünk, amikor Zselyke hazajött. Az imádott, gyönyörű kamaszlányunk megállt az ajtóban és hatalmas szemekkel nézett ránk. Gondoltuk az okát, mert a kételyek között vergődő szüleit láthatta maga előtt. Egyszerre indultunk felé, hogy átöleljük, de az ő mozdulatlan merevsége árulkodónak tűnt. Leventével, mint két halálos ítéletre váró bűnös, álltunk meg előtte.
– Kislányom! Beszélni szeretnénk veled – habogva nyögtem ki a kérésnek hangzó mondatot.
– Tudom mit akarsz anya!
– Zselyke, kislányom – szólalt meg Levente halottfehér arccal.
– Apa, üljünk le!
Soha nem nyomta ekkora súly a vállamat, mint az alatt a pár lépés alatt, amíg a szoba közepéig vonszoltam magamat. Szerettem volna, ha Levente kezd először beszélni, de láthatóan elfogytak a szavai. Észrevehetően rettegett attól, hogy a legdrágább kincsét, éppen a következő percekben fogja elveszíteni az eddig eltitkolt igazság miatt.
– Kislányom!- lehet, hogy perceken belül ez a szó más értelmet kap majd.
– Anya! Nagyon szeretlek benneteket – vágott közbe Zselyke, kisegítve a fojtogató állapotomból – és mindent tudok. Három hónappal ezelőtt régi képeket keresgéltem az egyik önismereti feladathoz, amit az iskolába kellett vinni. Megtaláltam a dobozt a szekrény tetején és az iratokat is. Hajnal Rebekának neveztek el abban a kórházban, amelynek az inkubátorában hagytak. Teljesen kétségbeestem amikor megláttam. Olyan érzés volt, mintha elvesztettem volna azt, aki vagyok. Ki is vagyok én? És ti is!- sírva monologizált tovább – Szerencsére aznap éjjel későn jöttetek haza a színházból és én másnap reggel hamarabb elindultam, mert külön órára kellett mennem. Az iskolapszichológussal volt aznap önismereti óránk, amire én végül nem vittem semmilyen képet és ő amúgy is észrevette, hogy aznap éjjel semmit nem aludtam. Arra készültem, hogy amíg ti nem vagytok itthon összecsomagolok és szó nélkül elmegyek az egyik osztálytársamhoz. Azt akartam, hogy érezzétek azt, amit én, mert nagyon haragudtam rátok. Igazság szerint akkor gyűlöltelek benneteket – fogta suttogóra a hangját – de azt a nőt nem utáltam, aki elhagyott. Közben semmi másra nem tudtam gondolni csak arra, hogy ti idegenek vagytok a számomra. Megsemmisült minden bennem a múltunkból és csak a hazugságotok gyötört. Aznap a pszichológus, órák után bejött az osztályba és elhívott az irodájába. Órákig beszélgettünk és azóta is nap, mint nap hosszan beszélgetek vele. Megígértette velem, hogy elhalasztom a döntésemet és átgondolok mindent. Az elköltözésemet is. Láttam rajtad Anya, hogy érzel, észrevettél valamit rajtam. Én is sokszor éreztem valami félelmet mindkettőtökön. Most már tudom és az elmúlt hetek alatt megértettem, hogy mennyire nehéz lehetett ez számotokra és azt biztosan akarom, hogy én örökké a ti kislányotok maradhassak – rázkódott a teste a zokogástól.
A beszélgetésünk kezdetétől a férjemnek sikerült először kimozdulnia a a ránk telepedett bénultságból.
– Bocsáss meg nekünk Zselyke! – Levente nem is akarta véka alá rejteni a könnyeit.
– Bocsáss meg – szólaltam meg én is – a félelmünk teljesen gúzsba kötött bennünket. Féltünk attól, hogy kevésbé szeretsz majd és idegenként tekintesz ránk. Sokszor beszéltünk arról, hogy itt az ideje elmondanunk, de hol túl fiatalnak tartottunk, hol más indokot kreáltunk magunknak, hogy tovább húzhassuk az időt. Hiba volt!
Ennek a pillanat súlya, apró szilánkokra törte a rémületünket, az éveken átívelő félelmet, hogy a számunkra legfontosabbat a gyávaságunk miatt fogjuk elveszíteni. Öleltük egymást abban az erős kötelékben, amelyet nem tudott szétrombolni a tabuként rejtegetett titkunk sem.
Nem akartam erre gondolni, de tudtam, hogy még nehéz, megoldandó kérdések előtt állunk. Néztem Leventét és az ő szemében is ugyanazt a megnyugvásba ágyazott kérdéseket véltem felfedezni, amelyek még ránk vártak a jövőben.