Urbán Erika: Maja

A fekete hosszú lakkcsizmája összeér a piros térdig érő elegáns szövetkabátjával. Feltűnő jelenség az aluljáró szürkén hömpölygő emberdzsungelében. Mellette a legnagyobb igyekezetével próbál vele lépést tartani a kiskutyája. A fiatal nő érdeklődését nem keltette fel az utcazenészek hangos, latin ritmusa és azt sem hallotta meg, amikor egy nála jóval fiatalabb suhanc odaszólt neki, hogy „de jó nő vagy anyukám!”
Az ügyvédnél ma, tizenhat év házasság után egyeztettek Andrással a közös vagyonukról. Az elmúlt évek vegyes érzelmeinek hullámzása, egyszerre nehezedett rá a gondolataira. A „tökéletes” házasságuk már csak látszat volt, amelyet az idő erősen kikezdett az évek múlásával. Várakozás és kudarcok sorozata költözött az életükbe és a kölcsönös vádaskodás egyre mélyebb árkot vájt a kapcsolatukba. Az emlékei, mint egy regény lapjai, sorban pörögtek le a fejében.
Ösztönösen kerülgette ki az aluljáróba zsúfolódott embereket, akik a közelgő szilveszteri hangulat előjeleként, időnként belefújtak egy borzalmas hangú trombitába.
– Szia Emőke! Integettem neked! Nem láttad? – fogta meg a karját váratlanul egy nő.
– Jaj nem! Ne haragudj, nem vettelek észre! Szia Zsóka! Teljesen belemerültem a saját dolgaimba – nézett a volt kolléganőjére, akivel néhány évvel ezelőtt együtt dolgoztak.
– Hogy vagy? Mi újság veled? Ott dolgozol még ahová elmentél tőlünk? – sorolta fel egymás után kérdéséit a nő.
– Igen, ott dolgozom. Szeretek ott lenni. És te? Veled mi történt? – kérdezett vissza Emőke, de legszívesebben azonnal továbbállt volna, mert szemernyi hangulata sem volt az udvarias, lényegtelen eszmecseréhez.
– Én ugyanott maradtam. Minden változatlan, vagyis az Elek, tudod a pénzügyes Solymár, nemrég külföldre költözött a családjával. A Barta Noéminek pedig megszületett az első unokája. Állandóan arról beszél, nagyon boldog. A többiek jól vannak. Jött egy új pasas. Jó fej! – mosolyodott el Zsóka. – Én pedig változatlanul élem a szinglik életét, mert nem lehet egyetlen normális férfit sem találni – csalódottan húzta félre a száját saját megjegyzésére.
Hirtelen, két kamasz egészen közel hajolt hozzájuk és az egyikük Zsóka arcába tolva, erősen belefújt a papírtrombitájába. A két nő a váratlanul jött, ijesztő hang miatt a fal felé hátrált, majdnem letaposva a kartonlapon ücsörgő, lehajtott fejű hajléktalan férfit, akit ez idáig észre sem vettek.
– Te idióta hülyegyerek! – kiabált Zsóka indulatosan a fiú után – Nem igaz, hogy ilyennel kell szórakoznotok!
Emőke a kiskutyájára figyelt fel, aki a hajléktalan férfi arcát barátságos farkcsóválással egybekötve nyalta végig, mire a férfi magához húzta és megölelte a kis állatot.
– Bocsánat! Ne haragudjon! – rántott egyet a pórázon az elegáns nő.
– Nincs baj! – a helyzetéhez képest meglepően ápolt arcú férfi zöldes árnyalatú szemével szomorúan nézett fel a nőre.
– Mennem kell, mert még el kell intéznem egy-két dolgot – fordult vissza a bosszankodó Zsóka felé
– Persze, persze menjél csak! Én is sietek! A férjed is biztosan vár már rád! Amúgy nagyon aranyos a kiskutyád!
– Majának hívják. Örülök Zsóka, hogy találkoztunk! Legközelebb remélem többet tudunk beszélgetni – egy szóval sem említette, hogy a férje már régóta nem várja őt otthon.
Emőke a kijárati lépcsők felé vette az irányt, amikor mellette egy petárda hatalmas durranással keltett riadalmat. Maja az erős hangtól rémülten rántotta ki a fejét a nyakörvéből és rohanni kezdett kifelé az aluljáróból. Emőke kezében tartott dossziéja leesett és az iratai szanaszét szóródtak a földön. Kétségbeesetten kiabálta a kutyája nevét, miközben a széthullott papírokat próbálta felkapkodni. A kutya utána rohant a lépcsőn, de Maját már sehol sem látta. Az embereket kérdezgette kétségbeesetten, hogy látták-e a menekülő állatot, de kizárólag részvétteljes „nem“ választ kapott. Eredménytelenül, hosszú ideig ténfergett a környéken, hátha megtalálja a kis állatot.
Otthon a háza riasztójának kódját félreütötte és ettől éktelen szirénázó hang hasított a kertváros csendjébe. A biztonsági szolgálat azonnal felhívta.
– A jelszóm „Maja” és téves riasztás volt – szólt a készülékbe, meg sem várva a hívó fél szokásos kérdését, amit ebben az esetben fel szoktak tenni.
Az üres lakását most érezte a legridegebbnek azóta, amióta a férje elköltözött. A kétéves kiskutyájával élt, akit saját irodájába is rendszerint elvitt magával. A kabátját a nappali kanapéjára dobta és azonnal leült a számítógépe elé. A közösségi oldalakra Maja fényképeit kezdte feltölteni azzal az információval hogy hol szaladt el tőle a kutyája. Amikor végzett, több oldalt kinyomtatott a kutya fényképével és az elérhetőségével, majd visszament a metróhoz. A kiragasztgatott szórólapon magas jutalmat ígért Maja megtalálójának.
Hazaérve több üzenet várta a közösségi oldalán, de az emberek leginkább a sajnálkozásukat fejezték ki. Többen kritizálták hogy miként tudja valaki elveszíteni a kutyáját, ha állítólag annyira odavan érte.
Elővette az aluljáróban leejtett dossziéját, amit az ügyvédje állított össze a férjével kötött közös megegyezésükről. Egyenként sorba rakta és megnyugvással nyugtázta, hogy semmit nem hagyott el.
Hajnalban, nem tudta felidézni, hogy mit álmodott, de ólomsúlyként nehezedett rá az éjszaka homályába veszett történet. Reménykedve nyitotta ki a laptopját, de változatlanul semmi használható információ nem jött a kutyáról. Felhúzott lábbal kuporodott a kanapéjára és az állatmenhelyeket kezdte hívogatni egymás után. Egy pillanatra felcsillant a reménye, amikor kiderült, hogy ő nem fiú, hanem egy lánykutyát keres.
A telefonja kijelzőjén András képét látta megjelenni, még mindig a „Kedvesem” felirattal. Már rég meg kellett volna változtatnia, de mivel nem haragudott rá, ezt egyáltalán nem tartotta fontosnak.
– Szia! – hallotta a jól ismert férfihangot – Mindent sikerült elintézned tegnap, amit még akartál? Azt hittem fel fogsz hívni utána – mondta, számonkérés nélkül a hangjában.
– Ne haragudj! Igazad van, hívhattalak volna! Minden rendben ment.
– Valami baj van? Olyan furcsán szomorú a hangod?
– Elveszett Maja – tört ki a nőből a kétségbeesett zokogás.
– Emm! – szólította a régi kedves becézéssel a férfi – Átmenjek hozzád? Segítek neked és biztosan meg fogjuk találni!
– Köszönöm! Aranyos vagy, de tegnap a metrónál szaladt el és már mindenhol kiplakátoltam. Most éppen a menhelyeket hívogattam. Bocs, de éppen most is hív valaki! Leteszem, hátha megtalálták!
– Hívj, ha mégis segíthetek! Meglesz! Ne izgulj!
A hívás megszakadt mire Andrástól elköszönt, de rögtön egy másik érkezett. A telefonáló egy hasonló kutyát akart neki ajándékozni, ha az övé nem kerülne elő. A jó szándék ellenére végtelenül dühös lett. Legszívesebben belekiabálta volna a telefonba, hogy neki nem másik kutya, hanem a sajátja kell, akit elveszített és végtelenül szeret. Udvariasan annyit mondott csak, hogy köszöni, de biztos abban, hogy meg fog kerülni a sajátja. Megpróbálta elérni az előző számot, aki hívta őt, de az nem vette fel. A közösségi oldalon szaporodtak a megosztások és a hozzászólások, de semmi érdemleges nem érkezett számára. A munkahelyéről is többször próbálták elérni. Kínkeservesen rászánta magát és felhívta az asszisztensét, akit megkért, hogy a mai napon többet ne zavarják, mert magánjellegű dolgokat kell elintéznie. Soha nem osztotta meg az életét a munkatársaival. Kizárólag a barátai tudták róla, hogy válófélben van.
A hűtőszekrényben amikor meglátta Maja kedvenc húsos konzervét, újra eleredtek a könnyei. Rettegett attól a gondolattól, hogy a kutya ott fekszik kiszolgáltatva valahol, esetleg megsérült vagy bántották. A készülékén ismét András hívását látta, de nem akart már beszélni vele és azt sem szerette volna, ha eljön hozzá. Arra gondolt, úgyis szól neki, ha valami biztosat tud.
Egyre sűrűbben havazott, de szerencsére csak tócsa maradt a hópelyhek nyomában. Elbóbiskolt a kimerültségtől, amikor megszólaló telefonja felriasztotta.
– Jó napot!- szólt bele egy férfi. – Nálam van a kutyája.
Emőke körül forogni kezdett a nappali, úgy érezte nem tud megszólalni.
– Hallo! Ott van? Jó számot hívtam? Maga keresi a kutyát? – türelmetlenkedett a hang.
– Iiigen! Hogy néz ki? Biztosan ő az? Jól van?
– Persze, hogy ő! Pont olyan, mint amilyennek láttam. Érte tud jönni? A metró lejárat mögött lévő plázánál várom.
– Azonnal indulok!
A férfi válasz nélkül szakította meg a hívását. Emőke magára kapkodta a ruháját és egy borítékba pénzt rakott, ahogyan ezt a megtalálónak a szórólapon megígérte.
Negyedórán belül odaérkezett a megbeszélt helyre. A zsúfolt parkolóban nagy nehezen sikerült leparkolnia és egy fonott, színes műanyag pórázra kötve azonnal meglátta Maját. A férfi elengedte a kis állatot, aki szélsebesen rohant oda hozzá. Táncot járva ugrálta körül a nőt, aki sírva próbálta megfogni és megölelni a vinnyogó kiskutyát. A férfi ott maradt, nem ment közelebb hozzájuk. Emőke csak akkor nézett felé, amikor Maja már belefáradt az ugrálásba. Felismerte a férfit, aki előző nap ott ült egy kartonlapon az aluljáróban, amikor Zsókával összefutottak. A megragadóan szép színű szem, most ápolatlanabb arcról tekintett vissza rá.
– Nagyon köszönöm! Látta a kiragasztott plakátjaimat? – érdeklődött és közben arra gondolt, hogy ez a férfi, biztosan nem az interneten bukkant a bejegyzésére, de emiatt azonnal el is szégyellte magát.
– Nem láttam, de amikor elfutott a kiskutyája és szétszóródtak az iratai, akkor ott maradt a névjegykártyája a földön. Felvettem, hátha jó lesz még valamire.
– Hol találta meg Maját?
– Egy kapualjban bújt el a szemetes kukák mögé. Valószínűleg ott töltötte az éjszakát. Egy haveromnál aludtam és ma reggel vettem észre, hogy ott gubbaszt. Hívtam már korábban is, de akkor nem vette fel a telefonját.
– Nagyon hálás vagyok, hogy felhívott. Kérem fogadja el ezt tőlem – nyújtotta a férfi felé a pénzes borítékot.
A különleges zöld színű szem, egyszerre, mintha sötétebbre változott volna. Megvetően nézett a felé nyújtott kézre.
– Nem a pénzéért adtam vissza magának a kutyáját. Tudja, nekem nem a pénzére van szükségem, hanem egészen másra. Arra, amit én veszítettem el, de azt maga úgysem tudja visszaadni – azzal megfordult és köszönés nélkül faképnél hagyta az elképedt nőt.
Emőke előre nyújtott keze megállt a levegőben. A távolodó férfi széles vállát egészen addig látta, amíg az el nem tűnt a plázából tömött bevásárlókocsikat maguk előtt toló emberek sűrűjében.