Látlak! A Balaton partjának egyik hatalmas fehér kövén ülsz. A szemedbe fújja a szél hosszú loknikba göndörödő hajadat, amelyről úgy gondolod, hogy egy átok, mert minden menő lánynak szép sima haja van. Ezért te utálod a sajátodat!
A víz fodrozódása messzire repíti a kamaszkorod ábrándjait. A tizenhárom évesek szemüvegén keresztül optimistán nézel a világra. Az álmaid és vágyaid olyan közel állnak egymáshoz, hogy szinte elfedik egymást. Ezredszerre képzeled el, hogy mi vár rád az életedben. Fel sem ötlik benned arra gondolni, hogy csak átutazóba születtél erre a Földre. Néha kicsit szorongsz, de látszólag mégis elégedett vagy, mert a kamaszfiúk többnyire rajtad felejtik a szemüket, de tűpontos elképzelésed van arról, hogy miként talál majd rád a szerelem. Nem érzed viccesnek azt az elképzelésedet, hogy majd egy utcasarkon befordulva nekiütközöl valakinek és ez lesz az a pillanat, amikor nyomban szerelembe esel. Ne hidd! Nem nevetlek ki, inkább irigyellek! A világot képes vagy tisztának, sallangmentesnek és áttekinthetőnek látni. Arra készülsz, hogy mindent jóvá alakítasz majd. Képes leszel leküzdeni minden akadályt, mert hiszed, hogy az emberek jónak születtek és ebbe majd mindig bele tudsz kapaszkodni. Ez erőt ad!
Láttalak! Akkor is, amikor már rád talált az első szerelem, igaz nem egészen úgy ahogyan elképzelted. Ezen most sem nevetek!
Láttalak! Amikor kudarcot vallottál, de nem adtad fel azt az álmodat, hogy a zene meghatározóan részese legyen az életednek. Küzdöttél! A tangóharmonikát választottad, hogy felzárkózhass a tehetséges osztálytársaid mellé.
Láttalak, amikor eldöntötted, hogy igazságosztó ügyvéd leszel és a terveid szerint, a legádázabb bűnözőknél is találsz majd némi mentséget a gonosz tetteikre.
Láttalak, amikor a papírra vetett szavak formálódtak a kezed alatt és megfogalmaztad azt a szépséget, ami megérintett téged.
Láttalak, amikor meghatározóvá váltak az életedben a megfoghatatlan, rejtélyes, de minden másnál izgalmasabb emberi lelkek.
Láttalak! Sokszor láttalak! Amikor küzdöttél önmagad megismerésével és a felismert hibáid legyőzésével.
És talán a legfontosabb, hogy azt láttam milyen nehéz emberré formálódni.
Már látom, több tízezer napot kellene visszapörgetnem, ha mindent látni szeretnék.
Már megértem, hogy a Földön csak átutazó lehetek.
Már látom a testem és lelkem törékenységét.
Már nem küszködve, hanem többnyire önmagamtól bocsánatot nyerve látom az emberi gyengeségeimet, beleveszve a rám szabott sorsba.
Már látom és megbékéltem a mulandósággal, a veszteségeim elfogadásával.
Már látom és visszapillantás nélkül elhagyom a hamis álarcok mögé rejtőző valóságot.
Már látom és megtanultam, hogy az elfogadás képessége sokkal fontosabb és jóval nehezebb, mint az igazság keresése.
Már látom a különbséget az álmok és vágyak vonzereje között, amelyek átalakítottak és formáltak, de néha felemeltek és néha hagyták, hogy semmivé váljak bennük.
Már látom!
Ülök a Balaton part hófehér kövén. A hullámok – ugyanúgy, mint régen – messzire viszik a gondolataimat. Már nem a jövő kérdésein ábrándozom. Az életem erős és már itt-ott letöredezett építőkockáit rakosgatom össze magamban. Mit hagytak nekem az évtizedekkel hátrahagyott álmaim? Biztosan tudom azt, hogy megőriztem a hitemet abban, hogy mindig van az életnek naposabb oldala. Néha nehezen, de sikerült ellenállnom a győzelmek és kudarcok okozta öröm vagy szomorúság hamis ábrándjának. Az az álmodozó kislány, az én gyermeki énem, olyan eltökélten, bizakodóan nézett a jövőbe és soha de soha nem engedte el a kezemet. Látom és tudom, hogy végigkísérte a sorsom minden fontos állomását és sok mindent segített megőrizni a régmúltból.
