– Szemetek! Egytől egyig mind! Az összes!
Kiábrándult dühhel fakadtak ki belőlem a szavak. Nem gondoltam arra, hogy a hangom a sűrű köd takarásában lévő buszmegállóig is elhallatszik, mialatt magam elé képzeltem a férfit aki az imént vert át. Az öklöm indulatosan a magasba lendült. A mozdulatomat a megállóban várakozó lány biztos lehetek benne, hogy meglátta. Fura módon mégis rám mosolygott, de azért óvatosan legtávolabbra húzódott az ócska fémpadon. Távol tőle, az ülőhely másik végére huppantam le. Félszemmel láttam, hogy a lány egy pillanatra ismét felém tekint. Megéreztem a láthatatlanul felém áradó félelmét.
A gondolataim fékeveszetten szárnyalltak tovább
„annyiszor csaptak már be! Miért reménykedem mégis újra és újra? Olyan sokszor utasítottak el ok és magyarázat nélkül!“ A kezem ismét ökölbe szorult. A lánynak ez feltűnhetett, mert szorosabban húzta magához a rikítóan lila táskáját. „Tőlem fél, pedig még nem is látta az „igazi“ arcomat. Szinte már sajnálom.“- gondoltam.
– Állást hirdettek! Tegnap még azt mondták jöjjek el ide. De minek? Átvertek! Te nem lennél dühös? – Nem vártam választ a lánytól. – Ez már nem is tudom hányadik hely ahová fölöslegesen elrángattak. Ezek is itt ma! Te elhinnéd, hogy tegnap óta találtak valaki mást? Teljesen idiótának néznek? Nem bolti eladónak jelentkeztem, hogy riogassam a vevőket. A raktári munkát akartam. Ide – oda cigölni azt a rengeteg rohadt nehéz cuccot, amit majd az a sok hülye megvesz. – A lány mozdulatlanul ülve hallgatta a kitörő panaszáradatomat.
“ Biztos az, hogy egyáltalán nem érdekli mit beszélek, csak a saját bőrét félti tőlem. Mindenkire dühös vagyok, de akkor is, muszáj kimondanom.“ – gondoltam. „Ez a csaj legalább nem szól be, nem kezd el kioktatni. Vigasztalni, hogy majd találok másik munkát. Jobb is, ha csak hallgat és meg sem mozdul. Ha fél tőlem, akkor úgy kell neki, hadd féljen. Nem akarom bántani! Megszoktam már, hogy úgy néznek rám, mint egy torzszülöttre. Riadtan, szánakozva vagy undorral. Még az agyament, csodálkozó nézéseket viselem el leginkább. Ez a lány nem látta az arcomnak azt a felét, amitől általában mások frászt kapnak. A háromévesen szerzett rémálmomat. Az udvarunkon az égő diófalevelek közé borultam a biciklimmel. Az arcom fele megégett. Ez végérvényesen nyomorúságossá tette a megjelenésemet.“
– Utálom ezt az egész kurva, elcseszett világot! – böktem ki.
A közelgő busz kellemetlenül nyikorgó hangja után, a fényszórói is felsejlettek a szürke párafüggöny homályából.
“ Na még ez is! Persze, hogy nem az én buszom.“
A lány felállt és felém fordult. Nem tűnt riadtnak. Mielőtt felkapaszkodott volna a buszra, a siketnémák furcsa kézjeleivel mutogatni kezdett valamit nekem, majd a szívéhez érintette mindkét kezét. A záruló ajtó mögül, egy másodpercre még visszafordult. Rám mosolygott. Olyannak tűnt ez az egész, mint valami látomás. Lecsendesedett már bennem a düh. Rádöbbentem, hogy a lány semmit nem hallott abból, amiről panaszkodtam. Mégis! Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy talán megértett!
Olyan sokszor az életemben, most is az Anyám szavait hallottam visszacsengeni a gondolataimban:
„fiam az életünkben vannak olyan pillanatok, amelyek akkor válnak igazán értékessé, amikor már elmúltak. Nem kell mindent értened! Ezért bármennyire is nehéz lesz, és sokszor az lesz, vedd észre, fogadd el és örülj az életed minden egyes mozzanatának!“