Urbán Erika: Irigy szeretet

Tökéletesen bevésődött az emlékezetembe amikor életem nyolcadik évében nyaralni indultunk. Apám vezetett, mögötte Anyám és én közöttem ült gyerekülésben a kétéves kisöcsém, akit már a születése pillanatától ki nem állhattam.
Az első osztályt kezdtem, amikor őt hazahozták a kórházból. Attól a naptól nekem úgy tűnt, hogy az egész világ az öcsém körül kezdett forogni, sőt mintha a Nap is miatta kelt volna fel. A mindennapokban az én iskolai élményeim háttérbe szorultak. Szenvedtem attól az érzéstől, hogy soha senki nem figyel rám vagy be kellett fejeznem a mondanivalómat, mert a „Kispöcsöst azonnal tisztába kellett tenni“. Amúgy Zoli, a Kispöcsös állandóan bőgött valamiért. Anyáék a Nagyszüleimmel felváltva nem győzték őt babusgatni. “ Éhes! A Hasa fáj! Szomjas“ mindig volt valami, amit azon nyomban orvosolniuk kellett, és én ezért egyre jobban gyűlöltem őt! Gyerekfejjel néha azt reméltem, hogy a Szüleim megunják és egyszer csak úgy, váratlanul eltűnik az életünkből, mintha ott sem lett volna, de a vágyam hiú ábránd maradt. Amikor kettesben maradtam vele, nemegyszer kihúztam a szájából a cumit és letettem mellé a kiságyába. Emiatt persze torkaszakadtából kezdett el üvölteni. Többnyire Anya rohant be lélekszakadva a szobába, megnézni mi van az ő kisbabájával. Eközben én ártatlan arccal tovább játszottam és arra a kérdésre, hogy „mi történt?“ csak a vállamat vonogattam. Ennek az lett a következménye, hogy többször megvádoltak azzal, hogy engem nem is érdekel, ha a „szegény“ kisöcsém sír. Ez nemhogy nem érdekelt, hanem teljes szívemből boldoggá tett. Többször kaptam jogos szemrehányást, mert semmi érdeklődést nem mutattam a Kispöcsös irányába.
Apát, miután hazaérkezett a munkából, Anya gyakran megkérte, hogy csinálja meg velem a házi feladatot. Ebből aztán gyakran vita kerekedett, mert Apa közölte, hogy kimerült, pihenni szeretne. Anya persze rákontrázott, hogy ő viszont még fáradtabb, mert az öcsém és a házimunka blablabla… Végül Apa mindig segített, de gyakran megszidott, mert látta rajtam, hogy egy szemernyi érdeklődést sem mutatok a közös tanulással kapcsolatban. Én játszani akartam vele, és azt, hogy csak én legyek a fontos. Az iskolai magatartásom miatt is akadt bőven konfliktus, amiért gyakran behívták az iskolába a szüleimet.
Utólag, így harmincévesen már sok mindent másként látok, de akkor csak egy szófogadatlan kisfiú voltam, akitől egy jöttment bőgőmasina elrabolta a szüleit. Számtalanszor megígértem, hogy jobb leszek, ez azonban sehogy nem jött össze.
Azon az emlékezetes nyári napon, Kispöcsös betolakodása óta, először mentünk nyaralni Balatonfenyvesre. Előtte minden nyáron elutaztunk valahová hármasban. Ő ezt is jól elrontotta! gondoltam akkor.
Az autópálya teljesen bedugult a tomboló nyári hőségben és a szüleim egyre idegesebbé váltak. Apa azt hányta Anya szemére, hogy miatta indultunk el ilyen későn, mert sokáig „tollászkodott“. Anya erre felsorolta, hogy mennyi mindent kellett neki megcsinálnia indulás előtt, és ha nem egyedül csinálta volna, akkor tőle, akár hajnalban is elindulhattunk volna. A felnőttekre telepedett zsibbasztó feszültség Kispöcsösre is átragadt, ami miatt hangosan kezdte el bömbölni, hogy ki akar szállni a gyerekülésből. Ettől kezdve a Szüleim őt nyugtatgatták, hogy nemsokára odaérünk és „pancsizhat a nagy vízben és az húúú az de jó lesz“.
Az út alatt az én figyelmemet egészen más kötötte le. Csendben, magamba fordulva ültem és terveket szövögettem arról, hogy milyen módon lehetne megszabadulni az öcsémtől, úgy hogy senki másnak ne essen bántódása. A lassan hömpölygő autóáradat időközben felgyorsult, Kispöcsös elfoglalta magát egy játékkal, így mindenki megnyugodott. Én pedig végre sikeresen eljutottam a megoldáshoz. Azt találtam ki, hogyha az autónkkal balesetet szenvednénk és az középen szakadna ketté, akkor mindenki, vagyis Anya, Apa és én megúsznánk, de Kispöcsös, aki középen ül,végérvényesen eltűnne az életünkből. A zseniálisnak gondolt megoldásnak éppen csak el kezdtem magamban örülni, amikor meghallottam Anya hangját.
– Zsoltikám, hogy te milyen jó kisfiú voltál ma egész úton. Látszik, hogy már igazi, okos nagyfiú vagy – simogatta meg kedvesen a fejemet.
Úgy emlékszem, hogy valami ismeretlen szégyen vagy talán félelem fogott el. A jól kiagyalt, gonosz tervem miatt, éppen akkor nem érdemeltem meg a dicséretet. A gyermeki igazságérzetem szembe került a szörnyű gondolatommal, amiért büntetést kellett, hogy kapjak. Előre nyúltam az autó hamutartójához, hirtelen mozdulattal kirántottam azt és lendületesen szétszórtam az autó belsejében, úgy hogy mindenki bőven kapjon a benne lévő hamuból.
Azt a döbbent ordibálást, ami a szüleim számára értelmezhetetlen tettem után következett, soha nem fogom elfelejteni. Anyám közölte, hogyha nem az autópályán lennénk, akkor alaposan elverne, ami eddig még soha nem történt meg, pedig jó néhányszor rászolgáltam volna.
– Megdicsérlek, erre te ilyet csinálsz? – kiabálta értetlenkedve. – Neked elment az a maradék csepp eszed is, ha volt egyáltalán! Ezt nem hiszem el!
Hosszú percekig hallgattam a szidalmakat, de ez kimondottan jólesett, mert a dicséretet érdemtelenül, a leggonoszabb ötletem kitalálása pillanatában kaptam Anyámtól.
A nyaralásunk után pszichológusnál kötöttünk ki, aki apránként kiderítette az utazásunk alatt kiagyalt „gonosz kis titkomat“, amit Kispöcsös ellen kifundáltam. Ezt a pszichológus elmondhatta Anyának és Apának, mert a Szüleim újból olyanná váltak, mielőtt még az öcsém megszületett.
És jelenleg mi van kettőnkkel? Kispöcsösből Zoli lett, aki felnőttként ma már az én legjobb haverom.