Az óvoda udvarán zsizsegő gyereksereget, a bokrok mögé húzódó, negyven év körüli férfi figyelte mozdulatlanul. Egy pillanatra sem vette le a tekintetét a kerítés párkányán kavicsokat rakosgató kislányról. A gyerek a piros dzsekije kapucniját húzogatta vissza a copfba font hajára de az újra meg újra lecsúszott róla. Nem hallatszott, hogy mit mond, de folyamatosan járt a szája, miközben sorakoztatta, majd szétzilálta a sorba rendezett kavicsokat.
A bokrok mellett peckesen lépkedő varjú károgásának hangjára a férfi riadtan nézett körbe, de nem vette észre a két nőt, akik az öreg tölgyfa széles törzsének takarásában róla pusmogtak.
– Szerintem ő az a férfi!
– Miből gondolod?
– Az óvónők pontosan elmondták hogyan néz ki, akit múltkor itt láttak ólákodni. Teljesen ráillik a leírás.
– Szerinted szóljunk az óvónőknek?
– Inkább a rendőrséget kellene felhívni.
– De mi van akkor, ha mégsem ő az! Ebben nem lehetünk biztosak!
– Nézz rá! Látszik rajta, hogy rosszban sántikál! Lehet, hogy ki akarja csalogatni valamelyik kicsit. A múltkor olvastam, hogy éppen ez történt az egyik kerületben. Még jó, hogy időben észrevették és nem sikerült a mocskos pedofilnak.
– Igen, igazad lehet! – hangzott bizonytalan egyetértéssel.
A bokor mögött rejtőzködő férfi arcán lévő mély barázdák barátságtalanná alakították a vonásait. Görnyedt testtartása, előre ejtett vállai, mintha nagy terhet akasztottak volna rá, jóval idősebbnek mutatták a koránál.
Az udvaron egy kisfiú szaladt oda a kerítésnél magányosan játszó lányhoz és egy mozdulattal söpörte le az összes kavicsát a földre. – Hülye vagy! – kiáltott rá a lány és a földre lökte a fiút, aki felugrott és elfutott. A copfos miután látta, hogy nem kell a fiútól megtorlásra számítania, visszarakosgatta az apró köveket.
A kislány indulatos mozdulatának látványa emlékképek sorozatát idézte fel a férfiban. Meggyőződésévé vált, hogy azért gondol századszorra is a történtekre, hogy kínozza magát és ezzel vezekelhessen.
Éva, a felesége nem volt szép nő, de a telt, feszes idomai, az átlagosnál sötétebb bőre, sűrű fekete haja, és főként a magabiztossága önbizalmat adott, a nőiességét tudatosan kihangsúlyozó megjelenésének. Mágnesként vonzotta a férfiak tekintetét. Neki mindig Shakespeare Makrancos hölgye jutott róla az eszébe, akivel nem lehet könnyű, ezért próbálta távol tartani magát a szeszélyes nőtől. A mai napig megmagyarázhatatlan volt számára, hogy Éva miért éppen őt szemelte ki a kollégái közül, de manipulatív viselkedésével egyre közelebb vonzotta magához. Akkor fordult meg az irányába érzett tartózkodása amikor arról beszélt neki, hogy nőként, az a legnagyobb vágya, hogy gyermeke szülessen. Ez telitalálat volt az ő férfiszívéhez.
Néhány hónappal a házasságkötésük után Éva gyermeket várt. A terhesség hónapjait nem a nő állapota, hanem a követelőző természete nehezítette meg. Az igazán pokoli napok a kislányuk megszületését követően kezdődtek el. Az asszony teljesen kisajátította magának a babát, mialatt folyamatosan arról panaszkodott, hogy ő ettől mennyire kimerült. A háztartást elhanyagolta és a fáradságára hivatkozva semmi nem érdekelte.
A férfi, az önfeledten játszó gyerekek között, a kislányát figyelte, akit naponta szeretne megölelni, esténként mesét olvasni neki és hallgatni a szuszogását amikor elalszik. Évekkel ezelőtt – peregtek tovább az emlékei – egy viharos éjjelen a kislány keserves sírása ébresztette fel. Órákon keresztül a karjában tartotta. Reggel a kialvatlanságtól fáradtan készítette el a kicsi tápszerét és megetette őt. Éva álmos szemekkel jött ki a szobájából és már csak azt látta, hogy a férje éppen elindul otthonról.
Délután a rendetlenül hagyott lakásban a felesége köszönés helyett azonnal rátámadt, hogy miatta kellett orvoshoz rohanniuk, mert Zsófi erősen hányt. A reggel rosszul elkészített tápszer miatt amivel majdnem megmérgezted a gyereket – mondta. A döbbenetes állítástól földbecövekelt a lába, de megszólalni sem volt ideje, mert Éva nagy dérrel-durral bevonult a gyerekszobába. Késő este volt már, de nem tudtak semmit megbeszélni, mert a felesége egyre durvább vádaskodással folytatta.
– Te egy szemét alak vagy! – kiabálta, majd váratlanul odalépett hozzá és ököllel gyomorszájon vágta, megvádolva azzal, hogy a nemtörődömsége miatt történik minden baj.
Amikor a gondolataiban felidézte ezt a pillanatot, szerette volna az időt megállítani és meg nem történtté tenni az ezt következő perceket. A gyomrát ért ütéstől érzett éles fájdalma és az elfojtott, régóta összegyűlt keserűsége legyőzte az önkontrollját és hatalmas pofont kevert le a feleségének. Azonnal kétségbeesetten, könyörgőre fogva kért bocsánatot, miközben a rátörő szégyenérzetétől fizikai rosszullét fogta el. Át akarta karolni a nőt de az éktelen hangon visítva taszította el magától, a kézfejével törölgetve a szája szélén, vékony csíkban kibuggyanó vérét. Hosszasan és főleg esélytelenül rimánkodott bocsánatáért a hálószobájuk ajtaját magára záró nőnél. Minden alkalommal kiverte a víz, ha ez az este eszébe jutott. Egy héttel később a gyámhatóság az ő agresszív viselkedésére és Éva orvosi látleletére hivatkozva, kizárólag szakember részvételével felügyelt kapcsolattartást engedélyezett a kislányával.
Négy év telt el azóta és még mindig csak kéthetente találkozhatnak. Igaz, már felügyelet nélkül is együtt lehet Zsófival. Nagyon hiányzik, ezért időnként idejön az óvodához, hogy legalább távolról láthassa. Nem szegheti meg az egyezséget, mert Éva vádaskodásai a még lezáratlan válóperük alatt kimeríthetetlenekké váltak. Időközben másik munkahelyet kellett keresnie, és egy ideig gyógyszert szedett, de lassan anélkül is sikerül visszatalálnia az elveszített énjéhez.
A gyerekek az óvónő felszólítására sorakozni kezdtek az udvaron. A rejtekéül szolgáló bokor szúrós tüskéi beleakadtak a ruhájába, ahogy megfordult hogy egy utolsó pillantást vessen a lányára. Dühös türelmetlenséggel rántotta ki a kabátját a tövisek fogságából, amikor tőle távolabb észrevette a két nőt. Őt nézték és egymáshoz közel hajolva beszélgettek, mintha attól félnének, hogy bárki meghallhatja őket. Nem volt kétsége afelől, hogy miért keltette fel a figyelmüket. Az egyikük a telefonját kezdte el nyomogatni. Nyilvánvaló, hogy a szemükben egy elvetemült férfinak látszik, aki bokor mögé bújik, hogy gyerekek után leskelődhessen. Legszívesebben odakiáltott volna nekik, hogy egyetlenegyszer nagyon nagy hibát követett el és azóta ő nem más csak egy félember a kislánya nélkül. Megállt egy pillanatra és az arcára fagyott boldogtalanságával nézett a két nőre, majd gyors léptekkel, éppen úgy, mint ahogyan ezt egy űzött vad teszi, menekülve tűnt el a szemük elől.
