Reggel van megint. Gyöngyözik a húsleves. Kikészítve a két tojás, lágytojásnak. Tálcán a langyos vízben feloldott narancsízű roboráló vitamin-komplex, a szeletke sajt, méz, a kicsi csoki, a fehér szalvéta.
Tegnap hazafelé jövet találtam a kínainál rövid ujjú kék hálóinget, hozzáillő kis zoknikat. Találtam fekete hosszú ujjút is, kis fehér szívecskékkel, ha hidegebbre fordul az idő. Vettem lepedőt, még egy garnitúra vidám színű ágyneműt, hogy legyen ha kell. Vettem új hajkefét, szárazsampont, kislavórt, mosdókesztyűt és fogkefét, arckrémet, jobb legjobb testápolót, babatörlőkendőt, toronyórát lánccal.
És takarót veszek, és kismamáknak való körülölelő hurkapárnát rendelek, hogy kényelmesebben feküdj és le ne ess az ágyról megint. És csokifagyit veszek, amit imádtál és talán megeszed.
Hazaérve a délutáni fényben még lefotóztam neked a nyíló kedvenc rózsáidat, szürkületkor még lesöpörtem a lépcsőt és gyorsan megnyírtam az elnyíló rózsákat a lépcső mellett, ahogy szereted, hogy rend legyen, és meg is locsoltam a kertet. Hogy elmondhassam ha kérdezed, rendben van minden.
Útközben a telefonok félóránként, de már nem mindig veszed fel. És összeszorul a szívem az örömtől, ha meglátom a kijelzőn, hogy te hívsz még néha. Most tudom csak, hogy micsoda kincs az, hogy felhívsz minden vacakért. És úgy szégyellem, hogy volt amikor régebben idegesített amikor félóránként felhívtál, mert most annyira fáj, hogy sikítani tudnék. De most én hívlak félóránként, de az sem elegendő, mert ha nem veszed fel, ha nem veled vagyok, akkor nem tudom, hogy vagy.
Hazafelé beszéltem az orvossal, kijön délelőtt. És beszéltem a nővérrel, hogy megvettem az infúziókat és ma a megbeszélt időben várjuk. Sütöttem almás sütit is, és kikészítettem a kávénak a tálcát.
Délelőtt felhívtam a bíróságot, meg a végrehajtókat, hogy elmondhassam neked hogy áll a rosszhiszemű jogcím nélkülivel egy éve vívott perünk, aki tönkretette az egészségedet. És felhívtam az elektromosokat is, akik a mi értesítésünk nélkül visszavonták a kikapcsolást, 176 napi tartozás után sem kapcsolják ki különböző hamis indokokkal a téged tönkretevő véglény által vidáman használt villanyórát. Megnéztem a neten, hogy a véglény dolgozott az „áramkereskedelemben” is, és közeli ügyvéd rokonai vannak.
Kiváltottam az antibiotikumot, rendeltem oxigénpalackot, hogy amíg a tébés oxigén intéződik, addig is legyen, ha szükséged van rá.
Holnap kijön a kardiológus. Nem szokott kijönni, de téged szeret és nem érti hogyan lehetsz tavaly óta ilyen rosszul, amikor a legutóbbi kontrollon még semmi rosszat sem látott. Délelőtt megyek érte a Moszkvára 11-re. Kihívtam az üvegest is, mert a huzat becsapta a fürdőszoba ablakot és kitört, félek megfázol. És jön a fűtésszerelő is, mert vacakol a cirkótok és elég hideg lett a május, kellhet a fűtés. És elhívtam a Gergőt is – a vese-transzplantált kertész barátunkat –, hogy vágja ki a kiszáradt fenyőt, nehogy a lépcsőre dőljön a szélben. De ezt neked nem mondom el, mert fájna a szíved érte – még te ültetted.
Gyöngyözik a húsleves. Hideg vízben feltéve, többféle húsból, hogy jó erős legyen, mert a napokban már csak a levét iszod. Azt is csak nagyon keveset. Naponta újat főzök, hogy friss legyen. Neked. Fő a hatperces lágytojás. Jól megsózom, ahogy szereted. Hátha megeszed, a kezemből, kiskanállal, hogy erőre kapj. Elvégre egy komplett élethez elegendő a tartalma.
A lépcsőn felfelé reszket a tálca a kezemben, ahogy viszem felfelé. Megint alig eszel. Pedig könyörgöm és mesélek minden falathoz, ahogyan a kisgyereknek mesél az anya. Ahogy te meséltél nekem. De te most már csak falatokat eszel. Megdicséred, megköszönöd, hogy milyen finom és majd később megeszed, de napok óta ottmarad mindig minden.
Megmosdatlak, átöltöztetlek a kedves kék hálóingbe, a hozzáillő zoknikkal. Kikefélem a dús gesztenyebarnából őszülő rengeteg hajad, és tervezgetjük, hogyan tudom majd megmosni is most, amíg ilyen gyenge vagy. Beszélgetünk, még nevetünk is kicsit, és átölellek és átölelsz. Azután lentről az íróasztaltól még felhívlak, hogy aludj jól, szeretlek. Összeszorul a gyomrom, hogy elegendő-e az amit tenni vagyok képes érted.
Másnap hajnal van. Nem kapsz levegőt, és nem érteni amit mondani szeretnél. Protekcióért telefonálok és mentőkért. Stroke centrum, aztán sürgősségi, egész nap. Nem engednek be hozzád. Aztán este beengednek kicsit, de már nem beszélünk, nem vagy magadnál, csak a kezedet foghatom és azt suttoghatom, hogy itt vagyok és szeretlek Anyukám.
Aztán este lesz és éjszaka, aztán megint reggel.
Alig bírom felfogni mit mond a kórházi orvos.
Ülök az ágyad mellett. Betakargatlak egy szomszéd ágyról szerzett meleg pléddel, a jéghideg lábadat masszírozom melegítem, a kezedet, arcodat, válladat fogom az ágyad szélére ájult rémülettel. A szádon le-fel mozog az oxigénmaszk. Azután tíz óra ötvenhat perckor végleg megáll.
Istent kérem, hogy Istenem segíts meg! De néma körülöttem minden. Egyedül maradtam az utolsó lélegzeted rémületével. Itt voltam veled az utolsó pillanatig. Legalább. Pedig alig bírtam, és azóta is alig bírok élni. Valami végleg eltört bennem ott azokban az órákban, ott abban a percben. Semmi de semmi sem elegendő amit erőmön felül igyekeztem érted megtenni. Csak rémület és a hatalmas betölthetetlen hiány van. Ott sem, azután órákig nem jön ki hang a torkomon. Meghalt az Anyám.
