A sor a rácsos kapu előtt állóktól az épület folyosóin várakozókig hatvan-hetven emberből állhatott. Ennyien toporzékoltak, tüsszögtek, lesték egymás szemében a motoszkáló, türelmetlen rettegést. Nehéz nyugodtnak maradni egy olyan épület kül- és belterületén, amit felfegyverzett katonák őriznek. Azt gondolhatnánk, várakozás közben mindenkinek jutott társaság, de ennyi idegen ember ennyire egyforma félelmekkel mindössze egymás árvaságát volt képes növelni. Márpedig a sor lassan haladt, s ha egy-két türelmetlenebb kedélyállapotú egyén meg merte tudakolni, mikor jön már el az ő ideje, egy terepruhás fickó ravasz hunyorgással közölte vele a nyilvánvalót: mindenki számára eljön az idő, ne türelmetlenkedjen, mert megbánja. Egy idősebb férfi ekkor biztonságos távolságból ugyan és mérsékelt hangon, de utána eresztett a haza szolgájának egy kacsalábas rézangyalát. Többórás várakozás következett, a reggelből lassan és nyomasztóan délután lett. Aki kilátott az ablakokon, szembenézhetett az érkező sötétséggel. Ekkor megjelent az itt mindenekfelett álló szuverén úr, az ezredes. Bejelentette, a mai nap nem fogadják a folyosón maradtakat, akinek befejezetlen dolga akad, köteles visszajönni holnap. Majd mindenki megkapta behívóját, melyben félreérthetetlenül állt: a mai állóverseny után harmadnapon hajlandóak újra megmérettetni őket. Ideje volt távozni. Az egész nap majdnem étlen-szomjan várakozók meglepő elismeréssel tekintettek egymásra. Távozni azért mégis jó dolog, akkor is, ha vissza kell jönni.
Ukrajna, 2025. február 7.
