Ur Attila: Találkozás Radnóti árnyékával

Mondd, költő, ki éltedben nem nyugodtál,
nem fáj, ahogy emléked sem tisztelik?
Nincs fájdalom a föld alá bukottnál,
s tolvajunknak tán családja éhezik.
Nyolcvan éve már menetelésednek,
s hajcsárok újra birkákat hajtanak.
Hallom, rakéták rombolják földedet.
Megszokod a borzalmas fájdalmakat.
Verset írni mára már sokan tudnak,
és az embernek szíve egyre tompább.
Vádlóként muszáj őriznünk múltunkat.
Mit tapasztalsz, ne restelld, add csak tovább.
     Félek, elbukom, könnyű most feladni.
     Állj fel, barátom, ideje haladni.