“Aromaként öleli itt minden
magába át a gyűlölet ködöt.”
(József Attila: Világ megokolt utálata)
Megosztott világban makacsul tengődünk,
papagájjá váltan foglaljuk el helyünk.
Egyikünk balra húz, másikunk meg jobbra,
mindenki arra fut, hol megszűnhet gondja.
Mutogatnak nagyon: nézz jobbra, hazudnak!
Kiabálnak vakon, ott könnyen csalódhatsz!
Öklük rázzák balra: csalók, kémek, másság.
Árulók, hazugok Isten sírját ássák.
Ne higgy az egyiknek, nehogy hallgass másra,
jobbos vagy megvetnek, balos: Jaj, a sáska!
Egyedül nekünk van gondolkodó agyunk,
mégiscsak lepukkant lerakó tudatunk,
jobbról-balról tele különb szemetekkel,
együtt bűzlünk vele: Te se, te se tetszel!
Miért ilyen törpe, minek olyan magas?
Miért szaladsz körbe, minek állsz, te paraszt!?
Ha azt mondják hopplá, mondd te is hangosan!
Nem húzol sehová? – Mi lelte ezt, jól van?
Nem törődöm ez la, a hétszázát neki!
Ha az urát maga királlyá nem teszi. –
Jösztök ti majd balról, ők meg jönnek jobbról.
Az gúnyádba markol, te meg kapát fogol.
Dicső emberiség, a teremtés kincse,
van itt ember is még, vagy csak urad sminkje?
Maradt-e egy saját árva gondolatod?
Hogy építesz hazát, ha magad elhagyod?
2025. 08. 27.