(evokáció)
Az egész földet befedte az ugar,
összevissza botladozom rajta.
Késő van, mindenki alszik,
de én hallom a fákat.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Most katonák gázolnak térdig a vérben,
örökös sötétben hónuk alatt
cipelve az árvaságot botorkálnak,
míg van lábuk, aztán már nincsen.
De nem baj, a túlburjánzott dudva,
muhar altat, lefed.
Miért ismerni az ugart taposó fájdalmat,
ha éjjel aludni is lehet?
Mindig gyilkolnak valahol,
addig jó, míg itt nem.
De hiába hiszed a dermedt vályúkról,
a szaladó halálról, messze az.
Aludj. Nem bánom.
Jobb ágyban párnák közt halni meg,
mint szétfeszített szemmel,
kihegyezett füllel várni az üres világot –
a csendet.
Tüzes daganat a szívem: loptam.
Loptam az apokrif árvaságot,
az imádságot, a szaladó halált, az elvadult tájat.
Már nincs is saját szavam.
Olyan ez, mintha nem is léteznék,
mint gyilkolni,
hogy nekem még legyen életem,
hogy plagizált léptekkel,
hamis szavakkal, lenyúlt gondolatokkal
haladjak tovább.
Olyan ez, mint a szeretteimet ölelni más kezeivel,
mikor az valahol egy jelöletlen sírban fekszik.
Mint várni szavafogyottan a békét,
s ha megélem, megérteni,
én vagyok az utolsó ember –
csend van.
Ukrajna, 2025. március 10.
A dőlt betűvel szedett részeket és néhány gondolatot Pilinszky János: Apokrif, Ady Endre: A magyar Ugaron; Imádság háború után, Radnóti Miklós: Aludj és Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet c. versekből kölcsönöztem.