Hetek óta bűzlött az irodába felvezető lépcsőház,
áradt belőle a dögszag,
vagy a kanalizáció förtelmes gőzölgése.
De ez most nem fontos, a vágányok azok, az új talpfák,
átfestett villanyoszlopok és falak,
amik alatt egy hajléktalan öregasszony eregette
a lépcsőházéhoz hasonló bukéját.
Nem törődtek vele
az alulfizetett fel-alá rohangáló munkások,
kialvatlan szemeikkel lesték a munkanap végét,
mikor léphetnek ki néhány órára vagy napra
ebből a jövőtemetőből: a hasznosságból.
Mit tehetnének?
Meg kell építeni az új világot a gyermekeiknek…
Nem.
Meg kell halni a semmi bérért végigfutkosott élet közben
sörözők pultjára, konyhaasztal tetejére hajtott fejekkel.
A jövőt utcaszéleken üldögélő élőhalottak építették,
miközben egyikük sem értette: mi bűzlik a lépcsőházban.
Miért nem lehet eltakarítani, bármi is legyen az?!
A hajléktalan öregasszonyról mindenki tudta:
csak azért képes elviselni önmagát,
mert nem érzi saját bűzét.
Mikor viszont négyen-öten szaladgáltak fel-alá a lépcsőkön,
nem bírták megérteni, mikor fancsalodott így el a levegő.
Csak szidták a takarítónőt,
aki valószínűleg egész nap magazinokat olvas ahelyett,
hogy valami fertőtlenítővel elhallgattatná
ezt a fülbemászóan ordibáló ganajparfümjárást;
a lábdobogást, ami nem bírja felfogni:
mi ez a bűz?!