írok egy verset, egyet az utókornak,
arról, hogy szerettelek, és hallgattam róla,
mosolyod sarki fénye arcomnak
sötétjére mosolyt rajzolt, ha
éppen felidéztem, mint ingattad nyakad
kérdésemre hattyúnevetéssel,
rám húzva vidámság burkodat,
és én azt kívántam, bár bírnám évvel
a távolt, mit nem lökhetek félre.
majd szépen emlékszem rád,
arra, kit ellöktem magamtól,
engem illethet csak a vád,
hogy bátrabb is lehettem volna,
amikor megismertelek,
és végig játszott zöld szemed sovány arcomon,
most is látom, ahogyan fejed meginog:
elfelejtettem, te vagy a költő, mondod,
igen, én, a költő, aki megértésre lelt.
és most mégis ellöki messzire
a megértő érdekében,
vagy csak pusztán félelemből, ennyire
zagyván firkál a noteszében,
a lehet, nem utolsó, se nem első egyetlenről,
ami ha te vagy, most már tudom, elszalasztom,
hát csak ennyit erről,
hagyom az utókornak, tudom, megígértem,
miattad nem sírok, mert érted csak mosolyogni szeretnék…
….kapkodva az elérhetetlent.
