Hazajöttél még egyszer, utoljára.
Nagyapát mégiscsak el kell temetni.
Magaddal vitted volna, de nem mehetett.
Anyád a háború forrongó szemeit nézte,
Ő az ötvenéves szoba kellemes melegét.
Az a férje nyugalmát, gyermeke békéjét,
Ő egy falakba épített életet.
Elhagytátok hát néha-néha visszanézve, él-e még,
kinek a Kárpátok alatt néhány év múlva sírt fakasztanak.
Ma elásod, holnap továbbállsz.
Meddig tart még,
míg homályba nem borul a hátsó kert, a szülői ház?
Az unokáid csak a nagyanyjuk
hazáját látják a határ túloldalán.
Hiába mesélsz már, nincs visszaút:
a képeken, hol pőre gyermekként szaladgálsz,
rajtad kívül nem látnak semmit sem.
Nem érzik a kert gyümölcsfa illatát,
a szeretetet a járni unszoló szemekben.
Hiába meséled a kétnyelvűséget:
ők a tinédzserkor gubancos világán az önismerettel is beérik.
Meg milyen jó, itt mindenki megért minket!
Megért minket…
Emlékszel, ha a piacon bánkát kértél,
nem adtak mást, csak üveget.
Nézed most nagyapád arcát, ahogy kezével fog, el ne ess.
Nézed, tudod, nem látják, nem értik, mi ez.
A Kárpátok alatt egy sírt fakasztott:
abba a földbe halt, amit szeretett.
Ukrajna, 2025. január 10.