Néha szenvedés verset írni,
mert a kutyák kérő tekintetében,
az asztalodon álló üvegben lötyögő alkoholban,
a széllel párzó fehérfejű pitypangban,
a kutyavilág időtlen körforgásában is a halált,
a háborút látod.
Mindegy, merre nézel,
mindenben mindig az áll előtted,
mint a zsarnokság.
Pedig szívesen írnál te fehérnyakú menyasszonyokról,
szeretőkről, tavaszról, télről, nyárról, virágos fákról;
de ha megpróbálsz:
hamisan néznek rád a papírról.
Áthúzod a verset,
mert a menyasszony arca véres,
a szeretők más országba költöztek;
tavasszal, télen, nyáron,
a virágos fák között
az egyre fejlődő hadviselés pusztít;
és benned az egyre degradáló ember próbál
kompromisszumot kötni a kétségbeeséssel:
holnap még élek,
holnapután feladom,
nem…
nem adom fel…
Ukrajna, 2025.09.10