Ur Attila: Izzadás

Megtanultam problémamentes lenni,
belefolyni minden mederbe;
befelé beszélni, halomra hányni a szavakat,
majd építeni: először falakat,
később egyre bonyolultabb épületeket szobákkal,
parkokat, városokat, országokat,
hogy legyen mit kiizzadni a papírra.
Ütemhangsúlyos lett a szoba, jambikus a háztető,
szapphói a hálószoba, szabadvers a város.
Mit mondhatnék még,
amit hallani is akarnak mások?
Be kell csukni a szemeket, bedugni a füleket,
mérgesen kell legyinteni, hogy költők szülessenek.
Azért van a papíron tinta,
hogy halljanak, akik nem hallanak,
lássanak, akik nem látnak,
olvassanak, akik nem értenek.
Másképp értelmetlen lenne minden.
Lefekhetnék és várhatnám,
amíg megfulladok a számon,
orromon, fülemen kibukó szavaktól,
mert megakadnak a szűk nyílásokon a könyvespolcok,
tömbházak, utcasarkok –
a világ, amit csak kiizzadni lehet.