Reflexió Oravecz Imre Halászóember című versére
Ritkán látom,
mindig a hálószobájában játszik,
ehhez most épp elég lehangolt,
és ugyanezt nem tehetné máshol,
egymás közt szájbergyereknek hívjuk,
koszos műszálas nadrágot, koszos műszálas inget visel,
és ül az asztala előtt a széken,
minden koszos rajta,
a zokniját kivéve,
foltos a ruhája,
zsíros a haja,
joghurtos a bajsza,
mint a koldusnak a vasútállomás tövében,
mocskos és ápolatlan,
csak a guberálós batyu hiányzik mellőle,
hajadon ember,
kapcsolatai most a temetőben,
néha kilép a szobából,
matat a hűtőben,
aztán bemegy megint,
bejáratja zsibbadt lábait az asztal előtt,
a szőnyegen,
a szoba végéig,
és vissza,
tenyerével gondosan végigsöpri a port az asztalon,
övé az utolsó pentium 4-es gép a városban,
de általában nem csinál semmi mást,
csak játszik,
és zenét hallgat,
cigizik,
néz a képernyőre,
mintha igazi volna a virtuális,
és barátokat látna benne,
mindig elnémulunk,
ha rá gondolunk,
még szóba hozni is elfelejtjük,
mintha nem akarnánk megzavarni,
mintha éreznénk,
hogy a gép előtt otthon van,
tapasztalni akar még valamit,
mielőtt elmúlna azokhoz hasonlóan,
akikről már életében lecsatlakozott,
pedig nagyon jól tudjuk,
hogy ő a hálószobaember,
mondom is a többieknek néha,
mikor már napok óta nem jön elő,
és a szobából is árad a bűz.
2026. 01. 11.
