Paneldzsungelben bóklászom, s ha hébe-hóba kijutok,
felém sodorja a huzat a magány ölelő végtagjait,
hajába szippantok egyetlen szeretőmnek,
aki örökké velem marad.
A forró aszfaltban évezredes lábnyomok.
Beletaposta a kóbor Isten tűzfallal levédett szívek között.
Kitessékelték egy külső merevlemezre,
ahogy minket is leválasztottak a rendszerről.
Ki tudja itt már, ki kit követ?
A kátyúkból kikövetkeztethetjük,
valakit valóban a képünkre alkottak, vagy minket az övére.
Orra vágódunk gödreiben, és szitkozódunk,
mert nem botorkált,
miközben irgalmatlan súlyával
megelőlegezte a járhatatlanságot.
Szabadelvűen ki-kilépegetünk a nyomdokaiból,
kinek hogy kényelmesebb.
A végtagok úgysem eresztenek,
mindenki asszonyának izzadt teste egyre csak bűzlik,
nála nem lehet elsőnek lenni, valaki már szorongatta,
szájára égette évezredes csókjait.
Miközben erre gondolok,
hasra esem egy predesztinált kátyú miatt.
Ha megtanultam volna gondolkodás
helyett beleugrani minden gödörbe,
most eggyel kevesebb bajom lenne.
Ukrajna, 2025. június 12.
