“megáldva és leköpve mindenütt”
– Francois Villon: Ballada a senki fiáról
Rád aggatják, és te magadra aggatod a címeket:
munkatárs, apa, fiú, testvér, költő.
A díjakat, a díszesre nyomtatott okleveleket.
A megbízhatóságot, szerethetőséget, kifinomultságot,
ambíciót, az akire mindig lehet számítanit,
a pontosan érkezőt.
Jól megpakolt pinyáta vagy:
viselkedési szabályokkal, sikerekkel, a hogyan higgy,
hogyan élj beléd tömködött szaloncukraival, konfettijével.
Nagy örömükben bottal csapkodnak a gyermekemberiség
szenzációt hajhászó kis tinói.
Mígnem elszakadsz.
Kibuggyannak romjaid, levágnak a kötélről.
Rongydarabként próbálsz felállni,
de összecsuklasz belsőségeiden.
Elhagyottan, tehetetlenül,
üres emberségedben csak a magány, senki más…
Lehet-e engem pőrén, emberként szeretni? – kérdezed.
A díszes jelzőtáblák, hangzatos igék, felvarrt címek nélkül.
A rongydarabot, az elhasznált, szétesett senkit.
Vagy ideje újra színes bohóc lónak öltözni,
most az ökrök örömére?
Hadd bogarásszon a memento mori
minden visszarakott szaloncukorban,
konfettiben, öltésben tovább.
Kössetek fel újra, már összecérnáztam magam!
