Nem tudok énekelni, verselni tanultam,
nem tudok harcra kelni, a csöndekbe bújtam.
A zenét mind halljuk, elhozzák a szelek,
a versben csönd szavunk könyvekbe eltemet.
Ki látott manapság nálunk verses könyvet?
Jambusba faragták Shakespeare-ék a könnyet.
IPhone-t adnak mostan mindenki kezébe,
Tik-tok videókat a nevettetésre.
Könyvtárba nem járunk, nem nyomtatnak könyvet,
szegényebbé válunk, feladjuk a többet.
Dalaink sincsenek, hisz a dalszöveg vers,
elmúlt a képzelet, mi mesterséges nyers.
A felhőtárhelyen üres kódok leszünk,
eldobált üvegek – ez a szemetesünk!
Felénk néz a múltból Arany, Kossuth, Byron;
nincsen olyan újból, ki velük megálljon.
Színes képernyőkbe vetették az embert,
digitális földbe a gondolat tengert.
S telefon kezünkben, mint egy-egy lapát föld,
óránként megszüntet mindent, mi határt tört.
Mindent, mitől többek voltak az őseink,
mindent, miért őket annyira tisztelik.
Egyszer majd meséljük, másabb volt az ember:
nem gép volt, hús és vér, valódi elmével.
De nem értik többé a sötét képernyők
üvegtermébe ásott kódba zárt szófelhők.
2025. 08. 01.
