Itt a csend csendesebb, mint bárhol máshol.
Itt, Beregszászon egy különleges jelenségnek lehetek szemtanúja, különösen most, mikor annyi minden van a béke útjában: politika, háború, egymással szemben álló ideológiák. Ezt a jelenséget a legkifejezőbben így tudnám leírni: néhány száz méterre áll egymástól Petőfi Sándor és Tarasz Sevcsenko szobra. Két nemzet két legnagyobbnak tartott költőjének emlékműve könnyedén megfér egymás mellett. Az ország egyetlen elsősorban magyar nyelven oktató főiskolája (jövőre lehet, már egyeteme) is itt működik. Magyar és ukrán nyelvű diákok egyaránt tanulnak benne különböző szakokon. Egyelőre megfér a városban mindkét nemzet kultúrája, múltja, jelene, s ha senki vagy semmi sem rontja el ezt az „idillt”, akkor jövője is.
Mikor először jártam Beregszászon a felvételim ügyében, megfogott ez a stabil kettősség, két nemzet látszólag zavartalan együttélése. Látszólag, mert nyilvánvalóan voltak és vannak összezördülések, de ezek nem törték meg a csendet. A csendet, amit máshol már szétlőttek, lebombáztak, a földdel tettek egyenlővé. Igaz, évente hatszor-hétszer jutok csak el a városba, de amit látok, ami körülvesz, mindig a kezembe adja a pennát, leültet egy lócára, és írásra késztet. Sokszor kellett olcsó tollat és noteszt vennem, hogy legyen mivel és mire írnom. Mintha maga az ihlet szunyókálna ebben a csendben, várva azt, aki kész vele együtt álmodni, és feljegyezni, amit lát: nemcsak az “idillt”, hanem a ridegséget, az elhagyatottságot is.
Az esős, hideg napokon az egész város egyszerre élhetetlenné válik a beutazók számára: nincs hova leülni, és a kávézók, a boltok túl drágák, hogy az ember bennük bujkáljon a következő kóbor vonatig vagy autóbuszig. Ilyenkor Beregszász elutasító, mint a háború az élettel, a fegyver a békével szemben. Mintha az ország túlsó felét álmodná éppen, a harcvonalat, a hazátlanságot. Olyan, mint egy megrovás: mit mászkálsz te itt, mikor mások élet-halál harcot vívnak!? Sok szemrehányó tekintet van ekkor a háborúban elhunytak emlékművénél, mert őket álmodja a város. Mi pedig ázunk, mert végig csorognak rajtunk a könnyei.
Ma süt a nap, Beregszász kegyes és befogadó. Itt a csend még mindig csendesebb, mint bárhol máshol. A viszonylagos nyugalomban tovább pezseg az élet. Remélem, nem volt igazam, mikor a hideg és esős Beregszászra is gondolva ezt írtam:
“Az örökmozgók világát
éljük, menni kell, nincs más út.”
Remélem, még sokat fogok együtt álmodni ezzel a várossal.
Ukrajna, 2024. április 4.